Természetes, hogy ha egy szeretted nehéz időszakon megy keresztül, segíteni szeretnél rajta, és igyekszel mindent megtenni annak érdekében, hogy átsegítsd a problémáin. Viszont fontos észben tartani, hogy sok olyan fiókbölcsesség létezik, amelyeket inkább örök életre el kellene felejteni. A használatukkal sokkal többet ártunk, mint használunk.
„Ne törődj vele, majd elmúlik”
Bár sok esetben kényelmetlen lehet, nagyon fontos, hogy szeretteinknek teret adjunk, hogy megélhessék az érzéseket. Ha elnyomják magunkban a problémáikat, attól azok nem fognak elmúlni, sem megoldódni, csupán belülről emésztenek, és egyre súlyosabb károkat okoznak az érintetteknek.
„Oké, de ugye nem akarod megölni magad?”
A kérdés önmagában fontos, azonban egyáltalán nem mindegy, hogy milyen formában tesszük fel. Ez a kérdés ebben a megfogalmazásban olyan, mintha azt mondanánk, hogy „ne haragudj, nem állok készen erre a beszélgetésre, ezért szükségem van a megerősítésre, hogy nem ez jár a fejedben”.
Ezzel a mondattal csupán a kérdező nyugtatja saját magát, és több kárt okozhat az érintettben, mint gondolná. A másik probléma, hogy erre a kérdésre ebben a formában nem lehet jól válaszolni: a mentális betegségben szenvedő fél ezzel könnyen érezheti a nyomást, és elintézheti annyival a választ, hogy „még jó, hogy nem”, miközben lehet, hogy a valóság nem is állhatna távolabb ettől.
„Már megint rosszul érzed magad?”
Talán van, aki számára ez újdonság lesz, de a mentális betegségek nem múlnak el egyik pillanatról a másikra. Néha jobb, néha rosszabb. Pontosan ezért nem szabad elbagatellizálni, hiszen akárhányszor jön a rosszabbik hullám, az érintett mindig máshogy fogja megélni, nem feltétlenül lehet ráhúzni egy sémára.
Azért sem szabad félvállról venni, hiszen kívülállóként nem feltétlenül lehetünk tisztában azzal, hogy a negatív gondolatok milyen intenzitással törnek rá szerettünkre, így ha megosztja velünk az érzéseit, fontos, hogy komolyan vegyük.
„Az öngyilkosság bűn”
A hitrendszerünk sajnos nem fogja megmenteni azt, akinek öngyilkossági gondolatai vannak. Azért, mert úgy gondolod, hogy az öngyilkosság bűn, és ezt hangoztatod is, a problémát nem fogja megoldani.
Figyelmes hallgatással ebben az esetben valószínűleg többet érünk el, mint a pokollal való ijesztgetéssel.
Ha segíteni szeretnénk, ne a saját értékrendünket ismételjük, hanem igyekezzünk a másik problémáira összpontosítani. Ha az öngyilkossági gondolatok mellé rárakjuk a másikra azt a terhet, hogy még mi is elítéljük, csak tovább nehezítjük a helyzetét.
„Túlreagálod”
Még ha nem is bántó szándékkal mondod, akkor is az lesz az üzenete, hogy a másik érzései nem számítanak, esetleg „rosszul érzik” amit éreznek.
Ha azt közvetíted valaki felé, hogy túlreagálja az érzéseit, az olyan, mintha azt mondnád neki, hogy rossz, ha beszél a gondolatairól és az érzéseiről. Ezzel lehet, hogy csak megoldatlanul lezártok egy fontos beszélgetést.
Ha segíteni szeretnél, úgy tudsz, hogy megerősíted abban, hogy az érzelmei valósak, és mellette vagy a nehéz időszakokban.
„De hát olyan jó életed van”
Azt gondolnánk, hogy segít, ha a mentális betegségben szenvedő szerettünkön úgy próbálunk segíteni, hogy emlékeztetjük arra, mennyi szépség van az életében. Ez azonban inkább visszafele fog elsülni, és nem hogy jobban, de sokkal rosszabbul fogja érezni magát.
Az viszont segíthet, ha ítélkezés nélkül hallgatjuk a másikat, és tudatosítjuk magunkban, hogy teljesen mindegy az, hogy kinek milyen élete van. A sötét gondolatok nem aszerint válogatnak köztünk, hogy mekkora házunk, hány gyerekünk vagy milyen márkájú ruháink vannak.
