November 11-én adták át a Magyar Máltai Szeretetszolgálat gödi Gondviselés Házának új otthonát Veresegyházon. Az otthont Kozma Imre, a karitatív szervezet elnöke áldotta meg. A speciálisan felszerelt lakókörnyezetbe tizenkét súlyosan sérült lakó költözhetett be, hogy személyre szabott ápolást és gondozást kapjon. A karácsonyt már szép új otthonukban töltötték.
A Máltai Szeretetszolgálat 2018. július 1-jén vette át az akkor Topház Speciális Otthon néven ismert gödi intézményt, hogy állami kérésre és támogatással folytassa annak működtetését.
Az eredetileg gyermekotthonnak szánt intézményben 1977-ben kezdődött meg a munka. Az egykori Schäffer-kastélyt úgy alakították át, hogy az akkori elvárások szerint alkalmas legyen értelmi fogyatékos, mozgás-, illetve halmozottan sérült gyermekek bentlakásos ápolására és gondozására. Az alapító a Pest Megyei Tanács volt, összesen 100 férőhelyet biztosított az ellátásra. A ’70-es évek végére az intézeti elhelyezésre várók száma közel 300 főre emelkedett. A régi épületet bővíteni kellett, amire 1981 januárjában került sor.
Az új szárny átadásával 240 fő befogadására vált alkalmassá az intézmény, ám a zsúfoltság miatt 1986-tól mégis 220-ra csökkentették a férőhelyek számát. Az intézmény 1993-tól ápoló-gondozó otthonná vált, fenntartását a Pest Megyei Önkormányzat vette át. 2004-ben Gödön létrejött egy lakóotthon is, amelyben tízen éltek. 2012-től a Pest Megyei Intézményfenntartó Központ, illetve 2013-tól a Szociális és Gyermekvédelmi Főigazgatóság és annak Pest megyei kirendeltsége látta el a fenntartói feladatokat.
A karitatív szervezet a gödi intézmény átvételével azt a nem kis feladatot is magára vállalta, hogy a szakmai kereteket kidolgozva felügyeli és megvalósítja az úgynevezett kitagolást. E folyamat célja, hogy felszámolja a korábbi, ma már meghaladott működési és ellátási struktúrát, és helyette az úgynevezett támogatott lakhatás keretein belül javítson a Gödön élő fogyatékos emberek életkörülményein.
Hogy a kitagolás pontosan mit is jelent, és miért bír óriási jelentőséggel a november 11-én átadott veresegyházi otthon, arról Szilvásy Zsuzsanna intézményvezetővel, Giflo Péter programvetővel, valamint Nagy Etelka szakmai munkatárssal beszélgettünk december 6-án.
Fotós kollegámmal hamarabb értünk a helyszínre, így egy igazán különleges és megható élményben is részünk lehetett, amely szépen illusztrálta a később elhangzottakat. Egy kis időre bepillantást nyertünk az otthon mindennapi életébe.
A ház előtt megállva egy piros ruhás, zsákos, fehér szakállú emberre lettünk figyelmesek. Egyből megértettük: egyidőben érkeztünk a Mikulással, aki éppen az ablakon leskelődik befelé. Köszöntésünkre hátrafordul, kedvesen üdvözöl bennünket, majd bátorít, hogy nyugodtan menjünk be. Az ajtóban Bokor Aliz esetfelelős fogad minket, az pedig már a küszöb átlépése utáni első másodpercben világossá válik, hogy jobbkor nem is jöhettünk volna. Izgatott hangok szűrődnek ki az előtérbe, a konyhában sürgés-forgás. A lakók az ápolók segítségével a nappaliban gyülekeznek.
Ki ágyban fekve, ki kerekesszékben érkezik. Rögtön feltűnik, hogy egyikük sem önellátó. A ház odabent egy népes család otthonára emlékeztet, ahol ünnepet várnak: karácsonyi díszítés, rend és tisztaság mindenütt. Fehérre festett falak, tágas, világos terek, letisztult, korszerű berendezés, és semmi intézményhangulat. A konyhai étkezőasztalon fehér terítő, adventi gyertyadísz, házi készítésű mézes sütemény. Aliz elmondja, hogy a lakók és ők is nagyon készültek a Mikulás érkezésére. Közben csomagot hoznak, a helyi Gombai cukrászda küldeménye: friss, illatos, omlós kalács.
A Mikulásnak öltözött rehabilitációs munkatársat megilletődött csend fogadja, amikor belép, de aztán egy másik kolléga gitáros közreműködésével felcsendül az első dal. És akkor egyszerre mindenkiből kigurul az öröm. A lakók gyorsan feloldódnak, két perc sem telik bele, máris lelkesen énekelnek, dobolják a ritmust, ringatóznak a zenére. Kis karácsony, nagy karácsony, Hull a pelyhes fehér hó, Télapó itt van, hó a subája… – záporoznak a dalok. Közben más hangszerek is előkerülnek, tikfa, xilofon, kalimba. Mellettem Bea, egy kerekesszékben ülő, húsz év körüli lány lelkesen üti a mérőt, egészen ki is melegszik. Azonnal észreveszi valaki, és innivalóval kínálja. Megható jelenet, egy pillanatra mind gyermekek vagyunk, akik hisznek a csodában, hisszük, hogy maga a Mikulás áll a szoba közepén.
Amíg énekelnek, körbesétálok a házban, belesek a most üres szobákba. A falakon képek, a polcokon személyes tárgyak, könyvek, plüssfigurák, tévé, CD-lejátszó, fényképek. Az egyik helyiségben Cecília törölgeti az ablakpárkányt, ő ápoló. Kérdésemre a lakók napirendjéről mesél, és arról, hogy szeretik a kiegyensúlyozott menetrendet.
A napoknak megszokott keretük van, ez mindannyiuk számára biztonságot ad. Akadnak az ügyfelek között olyanok, akik másoknál jobban igénylik a társaságot, nekik természetesen lehetőségük van arra, hogy többet legyenek együtt. Ha szép az idő, kiülnek a teraszra, vagy közösen tévéznek, rádiót hallgatnak a nappaliban. Vannak itt régi barátok is, néhányan már a gödi intézményben is szobatársak voltak.
Ők nagyon ragaszkodnak egymáshoz – meséli Cecília. Megüti a fülemet az ügyfél kifejezés, meg is kérdezem, miért így mondja. – Fontos, hogy mindaz, amit itt kapnak a házban, valójában egy szolgáltatás. Van jelentősége a szóhasználatnak, mert egy szolgáltatást nyújtani egészen másfajta szemléletet igényel, mint csupán ellátni, gondozni valakit, aki önmaga nem képes erre – magyarázza.
A konyhában Ildikóval találkozom. Ő is ápoló, a kalácsokat csomagolja ki éppen, engem is megkínál. – Itt lakom Veresegyházon, szinte a szomszédból járok át dolgozni. Magam sem gondoltam, hogy ekkora szeretettel fogadnak majd itt bennünket – mutatja örömmel a nemrég érkezett finomságot. – Nincs előítélet, nincs rosszalló tekintet, amióta beköltöztünk, csak a segítő szándékot érezzük.
A polgármester például felajánlott egy pianínót, mert egy nyugdíjas zongoratanárnő jelezte, hogy szívesen eljönne egyszer-egyszer foglalkozni a lakókkal. Egy helyi festőművész, Darvasi László képekkel kedveskedne az otthonnak. Ezek a dolgok – túl azon, hogy nagyon jólesnek – azért is fontosak, mert megmutatják, hogy ha lassan is, de oldódik a társadalomban a bizalmatlanság, az elutasítás.
Miközben Ildikóval beszélgetünk, belép az ajtón Szilvásy Zsuzsanna, a gödi Gondviselés Háza intézményvezetője. Keresünk egy csendesebb szobát, ahol leülhetünk. Sok kérdés kavarog bennem, hiszen a korábbi intézmény, a Topház múltja nem volt mentes a botrányoktól és a nyugtalanító hírektől.
Zsuzsanna elmondja, hogy a fogyatékos hozzátartozóról való gondoskodás sok esetben olyan terhet ró a családra, amit anyagilag, technikailag és lelkileg is nehéz elbírni. A családoknak ezzel együtt elemi vágyuk, hogy az ellátásra szoruló szeretteiknek ne a társadalmon kívül kelljen élniük, egy nagy intézményben, hosszú folyosókról nyíló szobákban. Azt szeretnék, ha olyan környezetben tölthetnék a napjaikat, amely bátran nevezhető otthonnak, és legfőképpen nem az „ellátást biztosító intézmény” értelemben. Ám nem egyszerű ennek megfelelni, hiszen az ellátórendszer még mindig egy berögzült, gyakorlatilag az 50-es évekből örökölt struktúra szerint működik. Noha szakmai szempontból ma már elavult szemlélet, hogy mindent egy kézben kell tartani, a társadalom lassan reagál a változásra, sőt a változtatás igényére is. – Mi is tapasztaltuk ezt. Amikor 2018-ban átvettük a volt gödi intézményt, a kollégák közül többen megrémültek, hiszen nem látták, hogy pontosan mi következik.
A kitagolás szó számukra eleinte azt jelentette: a cél az intézmény megszüntetése, felszámolása, mert semmi nem jó, amit korábban hittek, csináltak. Holott nem erről van szó – magyarázza Szilvásy Zsuzsanna, hozzátéve, a külső (társadalmi) és a belső (szakmai, személyes) elvárás is nagy. Nehéz vállalásról beszélünk: sok vélt és valós seb keletkezett a korábbi intézmény működésének évei során.
A teljes átállás várhatóan évekig eltart majd. A kitagolást, vagyis a társadalmi integrációt másképpen értelmezhetik a dolgozók, a szülők, a kormányok, a civilek, de még a nemzetközi jog is. Ez bizonyos szempontból természetes. Az utóbbi esetben például azért, mert nincs egységes recept a megvalósításra, még akkor sem, ha a szakmapolitikai alapkoncepció, illetve a szemlélet (hogy mit is jelent az optimális gondoskodás) lényegét tekintve mindenhol hasonló. Mégis, minden ország más és más, és nem csupán a jogrend, hanem a jellemző társadalmi attitűd miatt is.
Egy skandináv országban például optimálisnak tűnhet, ha egy gondozásra szoruló ember egymaga él, miközben persze minden segítséget megkap. Viszont nem biztos, hogy ugyanez egy délolasz közösség számára is a legjobb megoldásnak tűnik. Egyszerűen azért, mert más a társadalmi hozzáállás. A leginkább működőképes módszertanokat kidolgozni hosszú évekbe telik, hiszen azok mindenütt egyediek. Természetesen nagyon sokat lehet tanulni egymás jó gyakorlataiból, de végsősoron minden országnak magának kell kitaposnia az útját. – Mi is épphogy csak tanuljuk még, hogyan érdemes egyáltalán elindulni. A veresegyházi ház ugyan már a második ilyen jellegű otthonunk, ám működésében teljesen eltér a Gödön átadott első háztól. Mert míg az utóbbi lakóközössége önmagát alapszinten ellátni képes emberekből áll, addig itt a súlyosan sérült emberek lakhatása és méltó életkörülményeinek biztosítása került a fókuszba – mutat rá az intézmény vezetője.
És valóban, míg a gödi házban élők közül sokan munkába járnak és képesek az önellátásra, addig Veresegyházon 24 órás ellátásra és felügyeletre szorulnak a lakók. Tehát, bár ez már a második átadott otthon a gödi Gondviselés Háza ernyője alatt, ebben a műfajban országos viszonylatban is az első.
Nagy Etelka, aki időközben csatlakozott hozzánk, korábban is számos program szakmai partnere és segítője volt a Magyar Máltai Szeretetszolgálat kötelékében. Megtudom tőle, hogy az átállást már az első, a gödi ház esetében is komoly felkészítő munka előzte meg: a leendő lakóközösség gyógypedagógiai módszerek segítségével hosszú ideig készült az átköltözésre. Most sem zajlott ez másként. Etelka párhuzamosan több csoporttal is dolgozik, hiszen a házak folyamatosan fognak elkészülni. A cél az, hogy pár éven belül nyolc hasonló otthon működhessen a környéken. Az utógondozásról sem szabad megfeledkezni: figyelemmel kell kísérni, mi működik jól, mi nem, min kell még javítani, változtatni ahhoz, hogy az optimális állapot valósuljon meg egy-egy házban.
Végül a közösségi befogadás program vezetője, Giflo Péter is megérkezik. Vezetői értekezletről jön, a munka az év vége felé közeledve sem kevesebb, sőt. A beszélgetésbe bekapcsolódva kifejti: nem véletlen, hogy szakmailag és társadalmi megítélés szempontjából is nagy falat a kitagolás. Elég, ha csak a kifejezésekre gondolunk. A kitagolás és befogadás egészen eltérő érzést kelt az emberben, pedig ugyanarról van szó.
A Magyar Máltai Szeretetszolgálat vállalása e folyamat koordinálásával egyedülálló. Nincs minta, nincs átvehető jó gyakorlat. A külföldi tanulmányutak ugyan sok hasznos tapasztalattal és tanulsággal szolgáltak, ám receptet nem adtak. Itt, Magyarországon – ahogyan bárhol máshol is – csak az előzetes felmérések, a megvalósítás, az eredmények kiértékelése, majd a komplex hatástanulmányok adhatnak eligazítást. Jelen kell lenni, figyelni, lekövetni a működést. Így születhetnek meg azok a következtetések, igazodási pontok, amelyek segítségével idővel egyre gördülékenyebb lehet a megvalósítás, ami az egész társadalom érdeke.
A feladat adott: mindenki számára alapvetővé és elérhetővé tenni az embert megillető, a hozzá méltó életet. S ahogyan a karácsony a Megváltó születésének ünnepe, úgy itt is valami új kezdődött el.
