Az MVGyOSZ látássérült emberek közlekedésével foglalkozó minisorozatának harmadik, záró fejezetében a közlekedés során történő segítségnyújtással és annak elfogadásával kapcsolatos gondolatokat osztották meg.
Számos tudományos kutatás azt találta, hogy a nem fogyatékossággal élő emberek körében a látás elvesztése a leginkább rettegett egészségügyi történés, félelmetesebb még a daganatos betegségeknél is. Ezt a véleményüket legtöbben az önállóságuk elvesztésétől való félelemmel indokolják. Kétségtelen, hogy a legtöbb látó ember általában olyan helyzetekben találkozik velünk, amikor bizonytalannak tűnünk, vagy segítségre szorulunk. Ilyen helyzet az utcai közlekedés is.
Vannak olyan útvonalak, amelyeken álmunkból felébresztve is gond nélkül végigmegyünk fehérbottal. De ha ismeretlen helyen vagyunk – akár kültéren, akár beltérben -, segítséget kell kérnünk a tájékozódáshoz. Az emberek pedig – szerencsére – jellemzően nagyon segítőkészek.
Érthető módon nem könnyű eldönteni, hogy egy fehérbottal közlekedő embernek egy adott pillanatban szüksége van-e segítségre. Ne habozzunk, hanem bátran kérdezzük meg. Fontos, hogy senkit se ragadjunk szó nélkül karon! Nagyon frusztráló, ha a beleegyezésünk és előzetes jelzés nélkül érnek hozzánk! Ráadásul nem is biztos, hogy az adott helyzetben szükségünk van a segítségre! A szóbeli kommunikáció, a kapcsolatteremtés tehát alapvető fontosságú.
Gyakran halljuk jó szándékú, a segítségüket felajánló látó járókelőktől a szabadkozást: „nem tudom, hogyan kell segíteni”. A jó hír az, hogy nem is kell tudni, ugyanis ahány látássérült ember, annyi féle igény van a segítségre. Általános jótanácsokat persze lehet adni, de a személyes kapcsolatteremtés során az a legegyszerűbb, ha maga az érintett mondja el, hogy milyen formában igényli a segítséget. Lehet, hogy csak információt kér, lehet, hogy meg kívánja fogni segítője karját, esetleg csak azt igényli, hogy a segítő előtte haladva mutassa az utat.
Nem érdemes zokon venni, ha a látássérült ember azt mondja, nincs szüksége segítségre, egyedül is boldogul. Sok olyan helyzet van, amikor segítség nélkül nem tudunk tájékozódni. Örüljünk együtt, ha a felajánlás pillanatában éppen önállóan is magabiztosan tudunk közlekedni!
Természetesen mindkét fél részéről jogosan elvárt a tiszteletteljes kommunikáció! Semmi sem jogosítja fel a látássérült személyt arra, hogy durván utasítsa vissza a felajánlott segítséget – kivéve, ha a látó ember stílusa is megkérdőjelezhető.
Ahogy arra már fentebb is utaltunk, célszerű, hogy a látássérült személy röviden elmondja, hogyan történjen a segítségnyújtás. A legbiztonságosabb, ha a vak ember fogja meg segítője karját, kicsivel a könyöke fölött. Így a látó segítő fél lépéssel előrébb halad, a karját fogó látássérült ember pedig követni tudja mozgása irányát. Célszerű szóban is jelezni, ha valamilyen akadály következik, pl. lépcsőfok le, lefelé vagy felfelé tartó lépcsősor kezdődik, jobbra kanyarodunk, stb.
Fontos, hogy mielőtt elindulunk, tisztázzuk, hová is szeretne eljutni a látássérült személy. Így elkerülhető az a viccbéli helyzet, hogy átvonszolunk valakit a zebrán, aki át sem akart menni.
A segítő soha ne fogja meg, vagy ne akarja irányítani a fehérbotot vagy a vakvezetőkutyát. Ha nincsen akadálya, álljon a fehérbotot tartó kézzel ellentétes oldalra, így a vak ember könnyen megfoghatja a karját.
A vakvezetőkutyák irtó cukik, okosak, és legtöbbjük nagyon szereti a hasát. Mégis: tilos egy vakvezetőkutyát a gazda tudta nélkül bármivel etetni! Az engedély nélküli etetés eredményeképpen a kutyának felkavarodhat a gyomra utazás közben, ami igen kellemetlen meglepetés a gazda számára. Kérdés nélkül ne simogassuk a kutyát, mert ezzel eltereljük a figyelmét a vezetésről, veszélyeztetve gazdájának testi épségét. Semmi esetre se használjuk ki, hogy a vakvezetőkutya gazdája nem látja, hogy hozzányúlunk a kutyához vagy valamilyen ételt adunk neki! Egy tapasztalt kutyás ezt egyébként látás nélkül is észreveszi.
Tapasztalataink szerint sok olyan helyzetet nem gondolnak nehéznek a látó emberek, amelyek vakon valójában nagy kihívást jelentenek. Egyáltalán nem könnyű például sorban állni. A sorban állók általában csendben vannak. Egy-egy előrefelé tett lépést szinte lehetetlen meghallani, ráadásul a sorok sokszor kanyarognak. Nem szükséges egy látássérült embert a sor elejére engedni – mi is kivárjuk, hogy mi következzünk! Az viszont hatalmas könnyebbség, ha az előttünk álló jelzi, ha előrébb mehetünk. Látó társaink általában veszélytelennek gondolják a tágas, nyitott terekben való közlekedést. Pedig nagyon is nehéz például egy nagy, támpontok nélküli téren megtalálni az aluljáróba vezető lépcsőt. Ha tágas térségben bizonytalankodó látássérült személyt lát, valószínűleg nagyon jól fog neki jönni a felajánlott segítség!
A közlekedés nagyon sok koncentrációt igényel, a látássérült emberek idegrendszerét jelentősen megterheli. Mégis, a legtöbben időt és energiát nem sajnálva igyekszünk megtanulni a lehetőségeinkhez mérten önállónak lenni. A személyes kihívások persze nagyon eltérőek. Például egy egyszerre látás- és hallássérült ember számára az a biztonságos, ha nem kel át egyedül az úttesten, míg a jól halló vak embereknek ez általában nem okoz nehézséget. Van, aki látás nélkül is képes viszonylag egyenesen haladni, míg másoknak az egyenes tartásához szüksége van folyamatos tapintható tájékozódási pontokra.
Ritkán szoktuk magunkat nyilvánosan dicsérni. Mégis, látók és nem látók tekintsünk elismeréssel minden látássérült emberre, aki szemüvegben, fehérbottal vagy vakvezetőkutyával kimerészkedik egy ennyire a vizualitáson alapuló világba! Hálásak vagyunk azoknak a látó embereknek, akik nyitottan, ránk egyenrangú partnerként tekintve ajánlják fel értékes segítségüket. Köszönet érte!
