Lehet-e egy irodalmi szerkesztőnek örömtelibb elfoglaltsága annál, mint hogy egy művelt, érzékeny nővel társalogjon kultúráról, könyvekről, szerzőkről? Aligha. Iván Péternek egy őszi estén Kelemen Erzsébet, a Bodor Tibor Hangoskönyvtár egyik leghűségesebb önkéntes felolvasója mesélt meghatározó iskolaéveiről, olvasmányairól és arról, mitől szép a szépirodalom.
Iván Péter: A felolvasásaidat nézegetem: Grecsó-regények, Röhrig Géza versei, L. Ritók Nóra szociográfiai esszékötete. „Sehogy sem vág a profilodba”, hogy az utóbbi időkben Zajácz D. Zoltán retró balatoni krimisorozatával foglalkozol.
Kelemen Erzsébet: Valóban, életemben talán, ha két-három bűnügyi regényt olvastam végig. Zoli azonban szintén drámatagozatos volt Szentesen, három évvel alattam járt. Amikor az első krimijét megírta, rajtam keresztül ajánlotta fel a Magyar Elektronikus Könyvtárnak a digitális hozzáférést, ennek a találkozásnak az apropóján vettem a kezembe a könyvet. Zoli azóta igazi bestseller-szerző lett, ma már biztosan nem bánik ilyen nagyvonalúan a kézirataival…
I. P.: Annyira jó emlék neked a Horváth Mihály gimnázium, hogy egy volt drámatagozatos krimisorozatához is adod a hangodat?
K. E.: Nyilván elfogult vagyok Zoli iránt, de a könyv helyszínei, érzései, élményei ugyanazok, amiket én is megéltem abban az időszakban. A szentesi gimis évek pedig a mai napig felejthetetlenek.
Már az is csodaszámba ment, ahogy odakerültem. Békés megyében nőttem fel, egy Kötegyán nevű kistelepülésen a román határ mellett. Nyolcadikosként – 1978-at írtunk – éppen azon morfondíroztam, vajon a gyulai egészségügyi szakközépiskolába vagy a gimnáziumba menjek továbbtanulni (egyikhez sem volt túl nagy kedvem), amikor behívatott az igazgatónk. Szentesen ősztől drámatagozat indul, esetleg volna-e kedvem elmenni a felvételire. Tudod… azt sem igen sejtettem, hogy létezik ilyen képzés a világon, abban a pillanatban mégis kiderült, hogy pici korom óta, amikor Szabadföldi Szilvia művésznéven énekeltem és szavaltam egy légmikrofonba, tudtomon kívül mindvégig a szentesi drámatagozatra készültem – és be is bocsáttattam. A tagozat „fővédnöke” Várkonyi Zoltán volt, a felvételin Montágh Imre kérdezett bennünket, ez talán sokat elmond a kezdeményezés komolyságáról.
I. P.: A szentesivel közel egy időben Debrecenben és Budapesten is indult ilyen képzés, mégis a tiétek lett a mitikus drámatagozat. S ahogy elnézem a Horváth Mihály Gimnázium D osztályának elhíresült növendékeit, rájövök, ez az iskola nem elsősorban színészeket, hanem kultúrembereket adott az országnak.
K. E.: Bácskai Mihály igazgató úr és felesége, Erzsike néni, aki a magyartanárunk volt, valamint a drága Mártika, az osztályfőnökünk szívét-lelkét beleadta a pallérozásunkba, s mire leérettségiztünk, végérvényesen belénk ivódott az a szemléletmód, az a viszonyulás a kultúrához, amit mindannyian viszünk magunkkal azóta is. Azt csak visszatekintve látom, mennyire kísérleti jellegű osztály volt ez a legelső, a miénk, az utánunk jövők már több lehetőséget, nyilvánosságot kaptak. Miska bácsiék egyrészt igyekeztek valamiképpen szülőpótlékként is funkcionálni az idegenbe szakadt kisvárosi, falusi növendékek számára, ugyanakkor tartottak is attól, hogy a fejünkbe száll a dicsőség, ezért a valódi színpadi jelenléttől aránylag távol tartottak bennünket.
Tényleg nem akartak mindnyájunkból színművészt, énekest, rendezőt faragni, de rengeteget jártunk színházba akár a fővárosban is, volt egy „irodalmi-drámai ismeretek” érettségi tantárgyunk, beszéd- meg helyzetgyakorlat óránk, sőt lovagolni is próbáltak megtanítani minket – több-kevesebb sikerrel. Utolsó évben helyszíni felvételink volt a Színművészetire, azaz Szentesre jött le a vizsgabizottság, példátlan módon az osztályunk egyharmada, hét diák rögtön bekerült a második rostára.
I. P.: Köztük Kelemen Erzsébet, a mindig jó tanuló, visszafogott „Keli”.
K. E.: Igen, és nagyon-nagyon megkönnyebbültem, hogy végül mégsem vettek fel, nem tudtam magam elképzelni színpadi színészként. Az oroszt viszont szerettem, a magyarral párosítottam, így végül magyar-orosz szakra jelentkeztem a tanárképzőbe, Pécsen szereztem oklevelet. Viszont amikor jött az orosz leíró nyelvtan szigorlat oroszul, jócskán megcsappant a lelkesedésem. De végül Békéscsabán, ahol huszonöt évig dolgoztam egy általános iskolában, nem is kellett oroszt tanítanom, eleinte még magyart sem, közművelődési felelős státuszba kerültem, ennek akkoriban nagy keletje volt a közoktatásban. Jó hasznát vettem a szentesi útravalónak az ünnepi műsorok összeállításában, a rendezésnél és a szövegek betanításakor is. A kreatív munkát, a közös alkotást a gyerekekkel nagyon szerettem. A rendszerváltás után született a lányom, rá három évvel a fiam, így éppen otthon töltöttem azt az időszakot, amikor gyorstalpalón diktálták az orosztanárokba az angolt, ritkábban a németet vagy a franciát. Így esett, hogy Puskin nyelvét szépen elfelejtettem, az angolt pedig nem sikerült magamévá tennem.
I. P.: 2016-ban Pest megyébe költöztél. Itt már nem pedagógusként kerestél munkát.
K. E.: Összesen harminc év iskolai alapzaj után csendesebb tevékenységre vágytam, s meg is találtam a helyem az Országos Széchényi Könyvtár akkori MEK szolgáltatásában, ahol folyóiratokkal kezdtem foglalkozni. Ehhez a munkakörhöz nem volt elég a levelezőn elvégzett könyvtár szak, itt digitális dokumentumokkal dolgozunk, nyitnom kellett az informatika felé. Nem volt egyszerű áthangolni a fejem, de ma már el tudok sütni néhány terminus technicust a kollégáimmal való társalgásban.
I. P.: Nahát, az én generációm igazán sokat lógott az ezredforduló táján a MEK-en szerzőként és olvasóként, sőt hallgatóként is, hiszen a kezdetektől fogva akadálymentes volt az adatbázis. Örülök, hogy még vagytok, megvagytok. Megvagytok?
K. E.: Igen, megvagyunk, bár már nem ugyanabban a szervezeti egységben. Sőt tavaly meg is újult a könyves felületünk, s továbbra is rengeteg könyvet, periodikát teszünk digitálisan hozzáférhetővé. Ami kicsit megnehezíti a dolgunkat, az a szerzői jogok egyre átláthatatlanabb őserdeje, hiszen most már egy tanulmánygyűjtemény, egy folyóirat összes szerzőjének engedélyeznie kell az online hozzáférhetőséget, a kiadókra hosszadalmas egyeztetések hárulnak, így akár hónapokkal is késhet egy-egy közlés. Azért nem ülünk karba tett kézzel, rengeteg restanciánk van, akad feldolgoznivaló bőven. Én pedig még mindig nagyon szeretek itt dolgozni, és feljárni a várba sem elhanyagolandó szempont, naponta rácsodálkozom a panorámára.
I. P.: Büszkén mondhatom, a mi könyvtárunkkal régebbi a kapcsolatod, mint az OSZK-val. Képzeld, találtunk egy Kiss Judit Ágnes-kötetet tőled 2014-ből! Annyira őstag vagy, hogy te már a Bodor Tibor Hangoskönyvtár 2018-as megalapítása előtt is olvastál fel nekünk! Azóta is folyamatosan adsz le könyveket. Aki ennek rajtunk kívül a leginkább örülhet, az Grecsó Krisztián, az ő eddigi életművének zömét a te hangodon ismerik a látássérült hallgatók.
K. E.: Grecsó örök favorit. Egyébként ő is Békéscsabán kezdte a pályáját mint könyvtáros és szerkesztő, személyesen is ismerjük egymást közös barátok révén. Amilyen őszinteséggel, természetességgel az emberek felé fordul önmagát, az örökségét, a jövendőjét vizsgálva, az felemelő és fontos. Számomra ez az igazi széppróza: amiben van költészet, ami mellbe vág, ami elgondolkodtat, amin elsírom vagy elnevetem magam, amiben fejlődnek és fejlődök, amiben ráismerek magamra és arra, mi hiányzik belőlem, mi idegen tőlem. És ami lehetővé teszi, hogy a beszédtechnikán túl egy irodalmi íve is legyen a felolvasásnak.
I. P.: Van egy érzékeny, kifejező hangszíned a lírához, különösen a szomorkás, őszi hangulatú versek állnak neked jól. A prózáknál pedig azt a kicsike érzelmi pluszt, kristálytiszta, mégis spontán artikulációdat szeretem nagyon. Milyen felvételen dolgozol most? Lesz új balatoni krimi?
K. E.: Ha megírja a szerző, lesz. Ezt most már nem engedném el. Most azonban Tompa Andrea első regényével foglalkozom. Megint emberemre találtam: egy közönségtalálkozón csodálkoztam rá, milyen erős jelenség a szerző, igazi női ikon számomra. „A hóhér háza” pedig a Ceaușescu-éra ábrázolása és a sok-sok román mondat által kicsit visszavezet a gyerekkoromba. A mi falunkban sok román megfordult, a nagymamám is kevert román szavakat a beszédébe. A fülemben cseng a nyelv dallama, igyekszem a felolvasás során majd hitelesen visszaadni, de előbb azért veszek pár leckét a nagy videómegosztón a Román kezdőknek 100 fejezetéből…
