Láthatatlan támaszaink: Molnár Róbert – Mindenki annyit ér, amennyivel előre viszi a világot!

A Vakok és Gyengénlátók Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Egyesülete (JNSZMVAKOK) egy rovatot indított a RehabPortálon, amelynek célja a civil szervezetek közötti összefogás hangsúlyozása, valamint a JNSZMVAKOK partnereinek bemutatása, és egy szakmai diskurzus biztosítása a szervezetek között.

Robi hangját gyakran halljuk különböző rádiócsatornákon és reklámokban. Harminc éve adott egy interjút a rádiónak rockzenészként, ahol felfigyeltek az orgánumára, és így lett belőle rádiós műsorvezető és szerkesztő-riporter. Szabadidejében szeret futni és fontos számára a környezetvédelem is. A Vakok és Gyengénlátók Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Egyesülete rendezvényein is vállal pro bono módon műsorvezetést, de a „Fények vakondja” irodalmi pályázatban is közreműködött, mint önkéntes felolvasó. Interjú Molnár Róbert rádiós műsorvezető, hírszerkesztővel.

Zana Anita: – Sok évvel ezelőtt egy fogyatékossággal élő emberek sportját bemutató fotókiállítás megnyitóján találkoztunk, amit én szerveztem, te pedig a rádiótól érkeztél, mint tudósító. De hogyan csöppentél a média világába?

Molnár Róbert: – Én nem akartam rádiózni, én művelődésszervező akartam lenni, pontosabban koncertszervező és el is végeztem az Európai Uniós művelődésszervező szakot, majd elkezdtem dolgozni egy szolnoki művelődési házban. 1995-ben behívtak, mint rockzenészt, a Magyar Rádióhoz, hogy adjak interjút. Utána „nem engedtek el”. Azt mondták, hogy annyira jó hangom van és annyira szépen beszélek, hogy mostantól a Magyar Rádiónál hírolvasó-bemondó lehetek. Nemet mondtam, hogy én nem akarok az lenni, de addig-addig mondogatták, hogy rávettek a dologra. Így ott ragadtam a Magyar Rádiónál, és azóta is rádiózom, sőt most már lassan harminc éve, hogy a Kossuth Rádiónál dolgozom, mint környezetvédelmi műsorvezető, szerkesztő-riporter.

Már említetted a zenét is, több éve van egy rockzenekarod, amely Molnár Róbert Band néven működik. A zene szeretete nálatok egy családi alapérték volt?

Igen, zenész családból származom és nálunk mindenki zenél. Édesanyám zongorista csodagyereknek indult, és kiválóan zongorázik mind a mai napig, a nagyszüleim pedig hegedűsök, énekesek és trombitások voltak. A bátyám kiváló gitáros, úgyhogy nálunk alap, hogy mindenki zenél. Én először dobos voltam és több mint tíz évig doboltam. Aztán 1994-ben váltottam éneklésre és azóta énekelek.

Egy ilyen családban, ahol a klasszikus zene lehetett az elsődleges, hogy lettél rockzenész?

Érdekes módon bármennyire zenél nálunk mindenki a családban, nem hallgattunk sok zenét otthon. Nem emlékszem arra, hogy szólt volna a zene. A bátyám hallgatott rockzenét, és én beleszerettem a rockzenébe. A rock a műfajom. Ezt szeretem csinálni, ezt is hallgatom. Én gyerekkorom óta rocker vagyok.

Ha jól tudom a zene mellett a sport is fontos szerepet játszik az életedben, gyerekkorod óta. Ez miként kezdődött?

Valóban, a zene és a sport végigkíséri az életemet. Hatéves koromtól nagyon sokáig judoztam, ketrecharcoltam, thai bokszoltam, bokszoltam, úgyhogy nagyon sok küzdősportba belekóstoltam, és ez egy nagy szerelem lett. Jelen pillanatban a futás, a hosszútávfutás az, ami fontos.

Számodra a futás több mint sport?

Én egyáltalán nem vagyok jó futó. Nem futok se gyorsan, se túl hosszúakat. Egyszerűen csak nagyon szeretem. És nagyon szeretek egzotikus helyeken futni, tehát hogyha tehetem és van rá időm, meg pénzem, akkor megpróbálok minél egzotikusabb helyekre elutazni és ott futni. Most például egy hét múlva Észak-Afrikába megyek, Marokkóba, és ott a marokkói maratonon fogok futni, de csak félmaratont. Örök élmény marad Marrakeshben, Marokkóban, a sivatagban, pálmafák között futni.

Civil szervezetekben is tevékenykedsz? Erről mit kell tudnunk?

Egy természetvédelmi egyesületben vagyok önkéntes, a Madárfigyelő Szolnok Természetvédelmi Egyesületben, és leginkább a napjaim nagy részét az tölti ki, hogy itt tevékenykedem teljesen ingyen. Azt mondhatom, hogy a munkám háromnegyedét ingyen csinálom. És ami ezen kívül van, abból a negyedéből élek meg, nem túl fényesen. Nyilván a rádiózásért, a színpadi műsorvezetésért, reklámokért, narrációkért, filmes dolgokért azért elkérem a magamét, de ami a szívemnek a legkedvesebb, azt ingyen csinálom: a természetvédelmet, meg az ilyen jellegű műsorvezetéseket, amikor tudok segíteni olyanoknak, akik valamiért rászorulnak. Nekem ez fontos.

Ez nagyon jó dolog és becsülendő. Dehát így klassz az élet, nem?

Szerintem mindenki annyit ér, amennyivel előre viszi a világot. És mindenkinek az az élete értéke, amennyit ad a közösségnek és más embereknek. Mert az, hogy valaki teszi a dolgát egy vállalkozásban és meggazdagszik belőle, az önmagában nem érték. Nekem az a fontos, hogy mennyit tudunk adni a világnak. Azt gondolom, hogy a természetvédelemmel, vagy éppen a rászorulók segítésével előre visszük, vagyis előre vihetem a világot. És nagyon hálás vagyok érte, hogy ezeket megtaláltam és valamit adhatok, ha csak egy kicsit is a világnak.

A Vakok és Gyengénlátók Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Egyesületét is a munkád révén ismerted meg. Úgy érzem, hogy neked különösen fontos ennek a szervezetnek a segítése. Miért?

Nálunk a családban is van fogyatékossággal élő ember, nekem ezért nagyon fontos az, hogy ők is megkapják azt az életminőséget, azt az életet, azt a boldogságot, ami mindenkinek jár. És én, amit tudok, ebben segítek. Nem csak vakoknak, hanem más fogyatékossággal élőknek, például mozgássérülteknek. Bármiféle ilyen jótékonysági rendezvény van, azt mindig ingyen vállalom. Pro bono, tehát ezért én nem szoktam pénzt kérni.

A sok-sok év alatt, amióta a vakok egyesületével kapcsolatban állsz, biztos, hogy számtalan meghatározó élményed volt a látássérült emberekkel kapcsolatban. Ha egyet ki kellene emelned mi lenne az?

A „Fények vakondja” elképesztően izgalmas volt. Elolvastam a nyertes pályázatokat, novellákat és olyan furcsa volt belegondolni, hogy valaki úgy ír a fényről, hogy talán soha életében nem látta. És nem is tudja, hogy mi az? Mi a sötétség, és mi a fény. De aki elvesztette a látását és el kellett „búcsúznia” a fénytől, az is egy iszonyatosan nehéz dolog, szerintem. Amikor olvasok vakok által írt műveket, akkor mindig az jut eszembe, hogy ha ő gyerekkorában látott és már nem látja a fényt, hogy milyen érzés lehet erről írni, vagy aki soha nem látott semmit, neki mit jelenthet a fény. Milyen lehet egy vak embernek a hozzáállása magához a fényhez és ez számomra borzasztóan érdekes dolog. Én ilyenkor mindig hálát adok a sorsnak, hogy láthatom a napsütést. És ha kimegyek a természetbe, láthatom, amit a jóisten megteremtett és ilyenkor sokkal többre értékelem az egész életemet, és a látásomat, azt, hogy számomra van fény, amit láthatok, és borzasztóan hálás vagyok a sorsnak. Számomra ez a leginkább megható ebben az egészben.