A Vakok és Gyengénlátók Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Egyesülete (JNSZMVAKOK) egy rovatot indított a Rehabportálon, amelynek célja a civil szervezetek közötti összefogás hangsúlyozása, valamint a JNSZMVAKOK partnereinek bemutatása, és egy szakmai diskurzus biztosítása a szervezetek között.
A sorozat ötödik részében a Vakok és Gyengénlátók Csongrád-Csanád Megyei Egyesülete elnökével Ballai Anna Máriával beszélgettünk.
Anna Mária okleveles szociális munkás, aki egy genetikai betegség miatt vált aliglátóvá. Eredetileg énekes szeretett volna lenni, magánének szakra készült, de látásproblémája miatt elutasították a konzervatóriumból és a zeneakadémiáról is. Nagyon szeret sétálni a természetben, sárkányrepülőzni és persze énekelni. 2019-ben Szociális munkáért-díjban részesült.
Zana Anita: – Fontos számodra az akadálymentesítés, az önálló közlekedés. Milyen eredményeket értetek el ebben Szegeden?
Ballai Anna Mária: – Most már van vagy negyven csomópontunk, ahol távvezérelt rendszerű hangos lámpa van, és vagy kettőszáz akadálymentes autóbuszmegálló a látássérülteknek, ahol taktilis jelzések vannak. Ez nagyon nagy szám, ennek nagyon örülünk, és ebben együttműködünk más egyesületekkel, így a szolnokival is.
Miben volt még együttműködés a két egyesület között?
A szolnoki egyesület is járt nálunk a kétnapos szakmai programon. Vannak az úgynevezett „jogos napok”, ezek jogtudatosító napok, tavaly volt ebből kettő, és Jász-Nagykun-Szolnok vármegye is képviseltette magát. A Szegedi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karával működünk együtt. Van egy jogklinika szolgáltatás, ez egy kurzus, ami ezen az egyetemen működik. Ennek keretében joghallgatók civil szervezeteknél teljesítenek gyakorlati órákat egy-egy szemeszter keretében, itt az egyesület tagjai is kérhetnek segítséget, meg az egyesület is. A joghallgatók ugyan most kezdik ezt tanulni, de tanáraikkal együtt próbálnak a problémán végigmenni, így szakértői véleményt kapunk vissza. Őket kértük meg tavaly, hogy tartsanak jogtudatosító napot, erre kétszer is sor került. Ilyenkor bizonyos jogszabályoknak a mélyére ásunk, amelyek az egyesületi munka során fontosak. Például tavaly a diszkriminációról beszéltünk, hogy mit jelent a közvetlen és a közvetett diszkrimináció, jogeseteket tárgyaltunk meg, hogy mi volt, hogy történt stb. De szó volt például a szerzői jogról. Minden egyesület rak fel a Facebookra fényképeket, videókat, és pontosan tisztában szeretnénk lenni azzal, hogy mit lehet feltenni pl. youtube-csatornára, és milyen intézkedéseket kell megtenni, hogy ne sértsük senkinek se a jogait. Úgyhogy ezeken a jogtudatosító napokon több egyesület is részt vesz, így a Jász-Nagykun-Szolnok vármegyei is. Tavaly májusban beszélgettünk a repülős programról, akkor kérte Marcsi (Pesti Zoltánné, a JNSZMVAKOK elnöke – Szerk.), hogy küldjem el részletesen, mit jelentenek a sárkányrepülős és a vitorlázórepülős programok, majd jöttek Szolnokról is: egy vitorlázórepülős és két sárkányrepülős csoport.
Ennek az ötlete hogyan jött? Úgy tudom, régóta csináljátok.
Igen, régóta csináljuk. 2020-ban volt az első program, húsz fős csoportot vittünk, akkor a sárkányrepülőt próbáltuk ki. Volt egy projektünk „Sárkányok között földön, vízen, levegőben” címmel. Akkor nem nagyon tudtuk, mi az a sárkányrepülő. A repülőtéren megnéztük, hogy milyen repülős programok vannak, van-e elérhető árú. Elsősorban sétarepüléseket láttunk, ami rettentő drága, erre nem tudjuk elvinni az egyesületi tagokat. Felhívtuk a repülőteret, ők adtak egy telefonszámot, egy sárkányrepülő-pilótáét, aki szokott utasokat vinni. Mi a kolléganőmmel egymásra néztünk: a sárkányrepülő vihet utast? Ezzel nem voltunk teljesen tisztában. Beszéltünk a pilótával, és nagyon jó volt a hozzáállása. Nem rémült meg attól, hogy látássérültet visz. Ő is kérdezett minket, hogy például mitől ijedünk meg, hogyan lehetne szép számunkra ez az élmény, miért szeretnénk repülni? Azt mondta, a kollégákkal együtt elkezdik megbeszélni, hogy hogyan lehetne ez az élmény szép. Ez megérintett minket, hogy mennyivel másabb ez a hozzáállás, mint amit megszoktunk: „Jaj, vakok ide ne jöjjenek!”. Először húsz fő jött, és mindenki húsz percet repült. Ez egy hosszú program volt, délután kint voltunk vagy öt órát a repülőtéren. Nagyon tetszett mindenkinek. A pilóták boldogok voltak, hogy ez tényleg öröm, nem is gondolták, hogy látássérült embereknek ekkora örömet szereztek vele. Innentől kezdve nem volt megállás. Akinek elmeséltem, mindenki szeretett volna részt venni benne. És akkor elkezdtek jönni más városokból, településekről is. A sárkányrepülés folyamatos. 2022-ben találtuk ki a vitorlázó repülést, azt Szentesen bonyolítják.
Ez ingyenes a látássérültek számára?
Nem, de nagyon kedvezményes. Csak az üzemeltetési költségeket kell fizetni: üzemanyagot, valamint egyéb terheket, pl. leszállási illetéket, a pilótáknak semmit sem kell. Ez az exkluzív ár csak a mi csoportjainknak van. Az a feltétel, hogy csoportban menjünk, és tartassuk be azokat a biztonsági szabályokat, amiket a pilóták elmondtak: például a vitorlázórepülő nem tud kikerülni senkit, ezért nagyon oda kell figyelnünk, hogyan közlekedünk, hogyan öltözünk a repülőn, hogyan viselkedünk, hogyan étkezünk előtte, hogy ne legyen rosszul senki. Ezek a feltételei ennek az exkluzív árnak, hogy a csoport minden tagja tartsa be a szabályokat. Az egyesületünk pénzt fordít a szállításra, például nekünk kell autóval kivinnünk az utasokat, akik más városokból érkeznek busszal, vonattal, hisz a repülőtér a város szélén van. Önkénteseket is szoktunk bevonni a repülőtéri közlekedésbe, pl., ha valaki mosdóba vagy valamilyen helyszínre szeretne eljutni.
Az élmények és a tudomány nagyon fontos az egyesületed számára. Ezeket hogyan valósítjátok meg?
A gazdaságtudományi karon van az önvezető jármű társadalomtudományi kutatócsoport, ahol tavaly már kitöltöttünk egy kérdőívet. Vizsgálták, hogy a látássérültek miként vélekednek az önvezető járművekről, hogy használnák-e, ha hozzá tudnának jutni. Volt már egy önvezető élményprogram, amikor beülhettünk a Teslába. Ebben az évben meglesz a mérés is, amely egy szenzoros pszichológiai mérést jelent. Az ember úgy ül be az autóba, hogy kap a fejére néhány elektródát, és mérik, hogy ténylegesen hogyan érzi magát, ha realizálja, hogy most nem a sofőr vezeti a járművet, hanem önvezető üzemmódban megy. Zalaegerszegen voltunk a Zala Zone járműipari tesztpályán. Ez egyrészt egy kutatásban való részvétel, másrészt egy hatalmas élmény. Ez is egy együttműködés keretében történik. Negyvenkét főt kértek a szenzoros kutatásban való mérésre: húsz fő megy Szegedről, tíz fő jön Somogyból, és Zalából is jönnek látássérült résztvevők.
Említetted, hogy 2015 óta vagy az egyesület elnöke. Milyen indíttatásból vállaltad el?
Előtte már dolgoztam projektekben. Korábban az egyesületben a járművezetők szemléletformálásában vettem részt, ezt szerettem. Felkértek, tudták, hogy szociális munkás vagyok. Kellett a troli-, a villamos-, később a buszvezetőknek is ilyen program. Kidolgoztam 2013-14-ben, kb. ezerháromszáz járművezetővel találkoztam. Aztán már a cégen belül az én programommal ők maguk tanították a többieket. 2014-ben volt egy másik projekt, amit szintén én vezettem. Ekkor nyert az egyesület a norvég civil támogatási alapból, ez volt a vakbarát üzlet komplex minősítési rendszer bevezetése projekt. Ebben azt teszteltük, hogy mennyire vakbarát egy üzlet. Nyolcvan Csongrád vármegyei üzletet teszteltünk, hogy mennyire tud egy látássérült, gyengénlátó, aliglátó, vak, botos, kutyás ember önállóan vásárolni. Mivel ezeket a nagy projekteket vezettem, láttam, hogy mennyire fontos az érdekvédelem. Például, hogy kiálljunk a jogainkért, hogy legyen személyi segítés a vonaton, buszon, amelyek benne voltak a jogszabályokban, de nem nagyon volt kedve a cégeknek ezeket alkalmazni, és hogy mennyire fontos együttműködni az önkormányzatokkal, hatóságokkal, akik pl. azért felelnek, hogy vezetősáv legyen a buszmegállónál vagy a járdán stb. Ezek indítottak arra, hogy én is megpróbáljam, hogy ebben mennyi erőtartalék van, hogy mit tudok én tenni, mit tudunk közösen tenni.
Gondolom, alapvetően benned korábban is volt segítő szándék. Említetted, hogy szociális munkás vagy. Hogyan jött, hogy e pálya felé orientálódtál?
Én nem akartam szociális munkás lenni, én énekesnek készültem. Nekem mindig nagyon szép, erős, tiszta hangom volt. Mondták is a környezetemben, hogy na ez a kislány operaénekes lesz. Nem opera-, hanem oratóriuménekes akartam lenni, mert az oratóriumok jobban tetszettek, pl. Vivaldi. Nagyon készültem arra, hogy énekes legyek. Önkéntesként sok mindent csináltam, és azt gondoltam, hogy az önkéntesség mindig az életem része lesz, hogy az önkéntes munkában az ember nem csak jót tesz, hanem kap is. Én nem úgy láttam, hogy én vagyok a nagy hatalmú, jóságos ember, aki tesz másokért, hanem úgy, hogy az önkéntes munka során az ember rengeteg mindent kap. Ha valaki megbízik benned és megengedi, hogy segítsél neki, az egy óriási dolog. Nagyon nehéz valakiben megbízni és nem mindenki méltó a bizalomra. Ha valaki nekem bizalmat ajándékoz, az egy nagy dolog, azt meg kell tudni szolgálni, ha már megelőlegezte valaki. Az ember rengeteg mindent tanult. A ’90-es évek elején már tudtunk pár olyan dolgot, amire húsz évvel később az egyetemek is kezdtek rávilágítani, meg a cégek is. Pl. az önéletrajzban is megnézik, hogy valaki önkénteskedett-e. Munkakapcsolatokat lehet építeni, meg lehet tanulni, mit jelent dolgozni, felelősséget vállalni, csoportban együttműködni. Az ember a saját képességéről is rengeteg mindent tanul, a saját hozzáállásáról más emberekhez. Nagyon hasznos az önkéntes munka nekem is, nemcsak annak, akiért azt végzem. Valójában én énekes akartam lenni, de elutasítottak. Azt mondták, szép, kiművelt a hangja, de rosszul lát, hát nem. Hat különböző intézményben engedtek felvételizni, és száz pontból kilencvennyolcat általában meg is kaptam, majd helyhiányra hivatkozva elutasítottak.
Hogy lett ebből szociális munka?
A szociális munka nagyon fiatal szak volt, Magyarországon 1990-től kezdték az egyetemek tanítani. Ez a segítő hozzáállásba teljesen újat hozott a hagyományos segítő szakmákhoz képest, 21. századi meg európai volt, ez nekem nagyon tetszett. Szegeden végeztem a négyéves főiskolát, aztán két évet Pécsett az egyetemen a mesterképzésen, úgyhogy most okleveles szociális munkás vagyok. Azt látom, hogy a munkámban ezt nagyon tudom hasznosítani, de… Én nem akartam, hogy az életem a vakok egyesületében teljen. Viszont ezt önmagamért is teszem. Mert ha én négykor hazamegyek, nem olyan vagyok, mint az átlagember, aki egész nap dolgozik a hajléktalanokért, de ő nem hajléktalan, mindig el tudja magát különíteni a munkájától. De ha nekem nem sikerül elérnem, hogy egy helyen legyen hangos lámpa, és ha azt a zebrát használnom kell, akkor arra emlékezni fogok, hisz az nekem sem jó. Én sokat utazom busszal. Az uniós jogszabályokba be van írva a személyi segítés, sőt az üzletszabályzatba is, de ha a cég nem akarja csinálni, akkor tenni szeretnék ez ellen. Ha egyszer utazom, akkor nekem erre szükségem van. A saját bőrömön érzem, hogy mit jelent az, hogy nem működik és mit jelent az, hogy működik. Ebbe rengeteg munkát kell belefektetni. Én nem csupán segítek a többieknek, hanem egy olyan környezetet próbálok építeni, ami nekem is jobb lesz, vagy már most is jó. Így könnyebb a nehézségeket viselni.
Persze, hiszen te is érintett vagy ebben és teljesen másképpen látod ezeket a dolgokat, hogy ami neked is jó, az a többieknek is jó.
Igen, ez így van és fordítva is. Ha elegem van, mert mindig csak én dolgozom másokért, azért azt is látom, hogy nem teljesen így van, mert az eredményeket a saját bőrömön is tapasztalni fogom.
Mondtad, hogy az énekesi pálya a látássérülésed miatt nem sikerült. Beszélnél erről egy kicsit?
Örökletes szürkehályogom van, mind a két szülőm látássérült volt. A nővérem lát jól, én nem. Mondták, hogy ez furcsa. Általában az elsőszülött szokta ezt örökölni, hát nálunk nem így van. Már másfél éves koromban volt két szemműtétem, összesen hét műtétem volt. Az egyik szemem helyén már műszem van, a másik szememen kb. tízszázalékos látás van. Már több összetevő hiányzik a szememből, valamint zöldhályogom is van, ezzel kell valahogyan úgy sakkozni, hogy ez a tíz százalék megmaradjon és működjön. Ha bármilyen sporttevékenységet választanék, konzultálnom kell a szemészemmel. Az aliglátók közé tartozom, fehér bottal közlekedem, így biztonságos.
A gyakorlatban mit jelent az egy, öt vagy tíz százalék? Hogyan érzékeltetnéd, mennyit és hogyan látsz?
Például, ha bejön a buszmegállóba a busz, akkor azt látom, hogy az egy nagy sárga valami, de már nem látom, hogy hányas, hogy a lépcsője pontosan hol van: a hányasban segít a sofőr, a lépcsőben meg a fehér bot. A nagyon nagy tárgyakat, épületeket, nagyon erős színeket én is látom, beépítem a tájékozódásba, de a bot kell a szegélynél a le- és fellépésnél, a lépcső megtalálásánál, kell tudnom, hogy a felszínen van-e egy gödör stb. Sok mindent már csak akkor látok meg, ha közel vagyok. Azt még lehet, hogy észreveszem, hogy akadály van, de azt már nem, hogy merre lehetne kikerülni. Elsősorban jól ismert környezetben tudok egyedül közlekedni, ahol megszoktam, hogy melyik tárgy hol van, de ismeretlen környezetben már segítséget kérek.
Visszatérve, milyen terveitek vannak az egyesületben? A szolnoki egyesülettel van-e valamilyen elgondolásotok az együttműködés keretében?
Mi is húszévesek vagyunk, mint sok egyesület. Mi nem akarunk úgy ünnepelni, mintha ez csak minket érintene. Olyan programokat próbálunk csinálni, amikről tudjuk, hogy mennek, például a jogtudatosító napokat. A huszonegy MVGYOSZ tagegyesületből kb. tízet meg tudunk hívni. Szerintem ennek van értelme, pl. témát is kaptunk az egyik résztvevőtől. Az ilyesmit biztos, hogy folytatni fogjuk.
