A Vakok és Gyengénlátók Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Egyesülete (JNSZMVAKOK) február 27-én író-olvasó találkozót szervez a Verseghy Ferenc Könyvtárban, délelőtt 10 órától várják az érdeklődőket. A program mindenki számára ingyenes. Ennek kapcsán beszélgettem a vak írónővel, aki Tamásiból érkezik Szolnokra.
Erikának ez lesz élete első író-olvasó találkozója, sztorija van bőven, úgyhogy azt hiszem, hogy nem fogunk unatkozni, a hónap végi rendezvényen. Az egyesület irodalmi pályázatán- a „Fények vakondján” egyébként több alkalommal is indult már.
Zana Anita: Ezt a kérdést másoknak is fel szoktam tenni, itt sem állhatom meg. Milyen indíttatásból kezdtél el írni, mi vett rá erre?
Horenka Erika: 1997-ben kezdtem el írogatni. Akkor még egy kis faluban éltem, ahol kevés szórakozási lehetőségem akadt. Biztos emlékszel rá, hogy voltak ilyen postán megvásárolható kis könyvek. Ezek ilyen Júlia-regények voltak. Rákaptam, az hozta meg az olvasás szeretetét, mert előtte nem annyira szerettem olvasni. Aztán jött a gondolat, hogy miért ne tudnék én is írni egy ilyet, így kezdtem el az első regényemet. Kapásból egy regénnyel kezdtem, nem foglalkoztam kis művekkel. Amikor azt félretettem, hogy befejeztem, akkor kezdtem el pályázatokkal foglalkozni és később, mikor a gyermekem született 2010-ben, akkor folytattam újult erővel az írást.
Ezek szerint volt egy nagyobb megszakítás az írói munkásságodban?
Az úgy volt, hogy ’97-ben, amikor elkezdtem, akkor még, mint a nagyok, tollal füzetbe írtam. Sokáig úgy dolgoztam. 2001-ben tudtam megvenni az első számítógépemet. Akkor kezdtem el gépre vinni az első kéziratot, akkor kezdtem el az interneten kutatni, hogy hogyan tudom megszerkeszteni. Ez nagyon sok időt vitt el. Elkezdtem keresni a kiadási lehetőségeket. Elküldtem egy kiadóba, ők kapásból azt mondták, hogy kiadnák, csak nem volt rá hatszázezer forintom. Azt nem mondták, hogy részletre is lehetne, egybe kellett volna ezt kifizetnem, de ezt nem tudtam vállalni. Így aztán 2012-’13-ban kezdtem el gyűjteni, és 2014-ben lett végül kiadva az Underground Kiadónál az első regényem, a camberrai kalandok. Nem múlt úgy el év, hogy ne foglalkoztam volna valamivel, de ekkorra jelentkeztek a látványos eredmények.
Ez a könyved milyen példányszámban jelent meg?
Úgynevezett Pod nyomtatásban jelent meg, ami azt jelenti, hogy ha van rá igény, akkor nyomtatnak belőle. Ezzel a környezetvédelemre is próbáltam gondolni, így ezt gondoltam a legjobb megoldásnak. Apránként talán száz példány elment
Attól még, hogy valaki olvas ilyen típusú regényeket, még nem biztos, hogy sokan írnának is ilyet.
Hát igen, nem sokan, de nekem ez így magától jött. Ismerősök beleolvastak, tetszett nekik, a pozitív megerősítés aztán vitt tovább.
Mikortól van meg a „Kyra Angel” írói álneved?
Már a kezdetektől. Kíra a lányom, a volt kutyámat pedig Angelnek hívták, innen jön az Angel.
Mi indokolta, hogy álnevet használj? Internetes portálokon való megjelenéskor szokás volt álnevet használni. De nekem magamtól ez abszolút nem jutott volna eszembe.
Nem tudom, honnan jött. Nincs bajom a nevemmel, de nem gondoltam, hogy csábító lenne az olvasók számára. Talán emiatt.
Mondtad, hogy olvastál papír alapú könyveket és kézírással írtál. Mikor keletkezett a látássérültséged?
Én gyengénlátóként születtem. Budapestre jártam a gyengénlátók iskolájába. Nem a vakok iskolájába, hanem a másikba. Ott megtanultam szabadszemmel írni-olvasni, egyedül közlekedtem stb. 2001-ben volt egy szürkehályog-műtétem, aminek a következménye 2006-ra jött elő. Jött egy zöldhályog, és a zöldhályog elvitt mindent, így veszítettem el a látásomat.
Azt már tudom rólad, hogy van szociális munkás végzettséged, és jelenleg informatikát oktatsz vakoknak. Mi vitt a szociális munka irányába?
Ennek nagyon érdekes a története. Kitaláltam, hogy szeretnék érettségi után továbbtanulni. Ennek is elég érdekes a háttértörténete. Nyolcadik után Bonyhádon elkezdtem a Perczel Mór közgazdasági szakközépiskolát, én igazgatási és ügyviteli ágazattal szerettem volna foglalkozni, a gyorsírást nagyon szerettem volna megtanulni. Három hónapig járhattam oda, mert azt érzékeltem, hogy én sem vagyok az iskolára felkészülve, az iskola sem rám, nem kaptam meg azokat a segítségeket, amikre szükségem lett volna stb. 1993-ban otthagytam az iskolát, 1997-ben kezdtem el újra a középiskolát már levelezőn a Garayban, így végül 2001-ben sikeresen érettségiztem.
Kitaláltam, hogy mindenképpen szeretnék továbbmenni. Bementem Szekszárdon a helyi főiskolára ,és … – finoman szólva – körberöhögtek, hogy mi a csudát akarok én látássérültként tanulni. Ekkor mondták, hogy éppenséggel szociális munkás lehetek. Én így is, úgy is szerettem volna látássérülteknek segíteni, ezt jónak gondoltam, el is végeztem. Sokáig nem tudtam vele semmit se kezdeni, sehol sem foglalkoztattak. 2016-ban kerültem a Ki-Látás Alapítványhoz, azóta vagyok elemi rehabilitációs szakemberként munkaviszonyban, és végzek szociális munkát és informatikaoktatást is. A szociális munka körében információk beszerzését, rendszerezését, átadását végzem, valamint informatikaoktató vagyok.
Messziről jössz Szolnokra. De honnan is pontosan?
Pillanatnyilag Tamásiban élek albérletben. Az alapítványunk székhelye Kaposváron van, de regionális szervezet vagyunk, dolgozni Szekszárdra és Pécsre járok. Az a célom, hogy visszaköltözzek Szekszárdra, éppen házat keresünk.
Ebben így jól érzed magad?
Igen, bár az ingázást fárasztónak érzem hetente kétszer-háromszor.
Visszatérve az íráshoz: Az első regényed után több műved is megjelent, több pályázaton is indultál. Már több mint tíz éve van a Fények Vakondja pályázat, ezen is indultál. Hogyan alakult a továbbiakban az írói pályád?
Pályázatokon 2009óta vettem részt, többször indultam a Fények Vakondján, talán egy darab első helyezésem volt a Silverber pályázaton, a „Próféta léptei” nemzetközi pályázaton volt egy osztott harmadik helyezésem, az nagyot lendített rajtam. Aztán elmaradtak ezek a pályázatok, aztán versekkel is próbálkozom azóta, de arra nem annyira jöttek visszajelzések, nem vagyok annyira biztos abban, hogy ezek tényleg jók. Ezért inkább a regények felé fordultam. 2015-ben jelent meg a Soha ne mondd, hogy soha című regényem. Több regényen is dolgozom. Egy regényen jelenleg szerkesztővel dolgozom, azt ebben a félévben ki fogjuk adni, ezenkívül elkezdtem négyet, abból az egyik egy ifjúsági romantikus sorozat lesz.
Mondanál néhány szót a második regényedről?
Ez a Soha ne mondd, hogy soha című. A mérges dögök (mérgező állatok, a szerk.) és a távolság ellenére nagyon vágyom Ausztráliába, ezért ezt a regényt Ausztráliába helyeztem. Egy látássérült fiatal (huszonegy éves) főszereplőm van, ő szociális munkás-hallgató.
Magadról formáztad?
Kicsit igen, de túlnyomó részt nem. Nálunk nem volt olyan, hogy ennyire érdeklődtek volna az évfolyamtársak. Jessica nagyon jól beilleszkedett az évfolyamba, ilyen kis játékos keretben mutatja meg egy fiú évfolyamtársának, hogy hogyan is kell elképzelni a vakok közlekedését, életét. A könyvben az egyik terem ajtajából két padsor között kell eljutnia az utolsó pad mögé úgy, hogy szóban navigálják. Ezt mások is kipróbálják és annyira megtetszik nekik, hogy szeretnék ezt bővíteni más területekre: bevásárlásra, utcai közlekedésre, olvasásra, sportra stb. Megfűzik a csajszit, hogy csináljanak ilyen érzékenyítős hétvégéket. Össze is jönnek ezek, négy ilyen hétvége lesz, jó kis csapatmunka, és természetesen van benne szerelmi szál, mert az nem maradhat el. Az elején az egyik tanárába szerelmes Jessica, járnak is, aztán összevesznek, a végén pedig már a pszichológussal találkozgatnak, maradjunk ennyiben, konkrétan még nem járnak. Happy end lesz, lediplomáznak, mindenki megkapja az álommunkát.
Az, hogy a főszereplő látássérült, fehérbottal közlekedik, fontos volt neked?
Igen.
Szeretted volna ezt kiírni magadból?
Van rá esély, hogy erre ment ki a játék, sokan mondják, hogy ez terápiás történet, de nem tudom, nem gondolkodtam rajta ilyen tudatosan. Van rá esély, hogy igen.
A készülő regényeid is látássérült témájúak, vagy vannak benne látássérült szereplők?
Az ifjúsági sorozatban igen, az erre hasonlít, de a magyarországi helyzetet magyarországi szereplőkkel mutatom be benne, kifejezetten éles helyzetekben. A többi regényemben mindenki látó.
Már voltál Szolnokon korábban is. Hogyan alakult az egyesülettel a kapcsolatod, az író-olvasó találkozó megszervezése? Hogyan találkoztál az egyesülettel?
Pintér Erika révén kerültünk kapcsolatba. Azt hiszem, ő szervezte az októberi fehérbotnapi rendezvényt Szolnokon, és úgy gondolta, hogy én ezzel a második könyvvel tudnék kapcsolódni a témához, így lettem meghívva.
És hogyan jött létre ez a második meghívás?
Úgy tudom, hogy a könyvtárnak a vezetője vetette fel ezt az ötletet, hogy szeretne egy ilyen író-olvasó találkozót.
Találkozott a könyveddel?
Ő is ott volt a rendezvényen. Bemutatkoztunk, váltottunk pár szót. Jelezte, hogy ha benne vagyok, szívesen szervezne ilyet.
Bizonyára voltál már hasonló rendezvényeken.
Nem. Könyvbemutatóm már volt, író-olvasó találkozóm még nem.
Erre hogyan készülsz, mit tervezel?
Összeraktam a programot, sugalmaztam néhány kérdést a beszélgetőpartnereimnek, fejben összeraktam rendesen. Gondoltam arra is, hogy ha a közönség nem lesz aktív, akkor valahogy aktivizáljam őket.
Azon túl, hogy ezeket kiírod magadból, van-e a későbbiekre vonatkozóan valamilyen terved, ötleted?
Éppen tegnap indult egy könyvszerkesztői tanfolyam, azt szeretném elvégezni. Nem csak a saját alkotásaimat szeretném tökélyre fejleszteni, de szeretném jobb állapotban átadni egy igazi szerkesztőnek, esetleg másokét is gondozhatnám. Aztán ha az angollal is jól haladok és lesz nyelvvizsgám, akkor szeretnék majd fordításban is gondolkodni. Esetleg idegennyelven írni vagy fordítani könyveket.
