„Évekig foglalkoztam állami gondozott gyerekekkel, táboroztattam őket, programokat szerveztem nekik, feljöttek a lakásomra is, de soha egyet sem akartam hazavinni. Nem is készültem arra, hogy egyszer majd örökbe fogadok valakit, de Tomi felébresztette bennem az anyai ösztönt. Az iskolában már első nap beleült az ölembe, és nem akart onnan kiszállni. Akkor azt éreztem, hogy itt a fiam.”
Ágota kémiatanárként és fejlesztőpedagógusként dolgozik a Pető Intézetben, másodállásban aspergeres és ADHD-s fiatalokkal foglalkozik, emellett gyógypedagógiai főiskolára jár, és egy sérült kamaszgyermeket nevel. Tomival egy véletlen folytán ismerkedett meg, amikor vidékre került délutános nevelőnek egy sérült gyermekekkel foglalkozó gyógypedagógiai intézetbe. Ekkor Tomi hatéves volt. Eleinte csak hétvégenként vitte haza, majd egy idő után elkezdte őt nevelőszülőként nevelni. Három évvel ezelőtt örökbe fogadta, és a nevére vette.
„Tomi koraszülöttként jött a világra. A mentőben, amivel átszállították egyik kórházból a másikba, többször újra kellett éleszteni.
Egyhetesen kapott egy kétkamrás agyvérzést, amelynek következtében hemiparézises lett, a bal oldala lebénult. Mivel koraszülött volt, a légcsöve és a nyelőcsöve sem fejlődött ki rendesen, sokáig csak pépes ételeket tudott enni.
Hároméves koráig kórházban nevelkedett, utána csecsemőotthonba került” – meséli a szívfacsaró történetet Ágota.
Tomi sérültsége egy gondozatlan terhesség eredménye, édesanyja ugyanis félig csöves életmódot folytatott Budapest utcáin, amikor vele volt állapotos. Egy fertőzés következtében indult meg idő előtt a szülés. Az említett okokat igazolja a tény, hogy Tominak három vér szerinti testvére is van, egy bátyja és két húga, akik mind épek és egészségesek.
Tomi vér szerinti édesanyját teljesen elutasítja, testvéreiről is tud, de tőlük ugyanúgy elzárkózik. „Tizenhat éves volt, amikor örökbe fogadtam, és a nevemre vettem. Addig a pillanatig úgy hívták, hogy Juhász Tamás Ernő, s most úgy hívják, hogy Nagy Tamás Farkas. Én adtam a vezetéknevemet, az Ernőt pedig meg akarta változtatni Farkasra. Pici kora óta tetszik neki ez a név, és most nagyon büszke erre, hallani sem akar az előző nevéről” – mondja az édesanya.
A kamaszkor az igazi nehézség
Ágota egyedülállóként kezdte el nevelni Tomit. Mivel 33 évesen nem volt párkapcsolata, és nem született gyermeke sem, ez magától értetődő döntésnek tűnt. Tizenhárom év után állítja, valóban nagy kihívás egyedül örökbe fogadni egy gyermeket, mivel neki kell egy személyben lenni a családfenntartónak, az anyának, az apának, szóval mindenkinek. Ez emberes feladat, ráadásul egy sérült gyermek esetében sokkal nagyobb felelősség hárul a szülőre.
„Ez a gyerek hatéves koráig egy másodpercet nem élt családban. Kórházból csecsemőotthonba, csecsemőotthonból gyermekotthonba került, erősen hospitalizált és szocializálatlan volt.
Eleinte úgy viselkedett, mint Maugli a városban. Amikor vásárolni mentünk, az áruházban az elektromos kapun nem jutottunk túl. Ott leragadt, és elkezdte babrálni.
Minden új volt neki.”
Ágota sokat küzdött az évek során azért, hogy Tomi meg tudjon állni a saját lábán. Úgy érezte, azzal teszi érte a legtöbbet, ha önállóságra neveli, és nem azzal, ha kiszolgálja őt, ha mindent megad neki. Nem szerette volna, hogy a fia mindig mások segítségére legyen utalva. Szerencsére Tomi nagyon önjáró lett, ép gyerekeket meghazudtoló módon rengeteg mindent intéz magának.
A sérült fiú egyértelmű értékrendet és mintákat kapott édesanyjától, most mégis alaposan megküzdenek a kamaszkorral. Tomi személyiségéből fakadóan elképesztően önfejű és makacs, ezek a tulajdonságai mostanra felerősödtek, mindenben édesanyja ellen van. „Ez a kamaszkor most nagyon nehéz, de megpróbálok kapaszkodókat keresni. A végsőkig elmegyek, és igyekszem valahogy kijönni ebből a problémás helyzetből. Többek között járunk pszichológushoz, Tomi pedig nemrég jelentkezett egy művészetterápiás foglalkozásra is” – teszi hozzá Ágota.
(…)
A cikk teljes terjedelmében a KÉPMÁS Magazinban olvasható.
