Alig hall, mégis jogi egyetemet végzett, több nyelven beszél. Szájról olvas, a jelnyelvet nem ismeri, de furulyázni és táncolni is tanult. Úgy érzi, semmiből nem maradt ki gyermek- és kamaszkorában a halló társaihoz képest. Szülei úgy segítették, hogy közben nem éreztették vele, hogy segítségre szorul – ennek köszönhetően Deák Márti ma úgy mesél cseppet sem átlagos életútjáról, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne.
Mikor tudatosult benned, hogy kevesebbet hallasz, mint a többiek?
Már ötévesen tudtam olvasni, és az óvodában a csoportos játékoknál jobban érdekeltek a könyvek, meg persze nagyobb biztonságban is éreztem magam olvasás közben. Ezen kívül semmi más nem utalt arra, hogy más lennék, mint a többiek.
Szüleid hogyan vették észre a gyengébb hallásodat, és mit mondtak neked erről?
Nagyon kicsi koromban észrevették, hogy nem ijedek meg hirtelen zajoktól, és nem nyugszom meg az énekelgetéstől. Pár hónapos koromban már hallókészüléket kaptam, ami nagy szó. Mivel anyukám lengyel, akkor a családunk éppen Lengyelországban élt, ahol előrébb tartott a korai diagnosztika és a hallássérültek fejlesztése, mint akkor Magyarországon. A szüleim rengeteg jó tanácsot és segítséget kaptak. Apa mesélte, hogy amikor még nagyon kicsi baba voltam, ő rendszeresen kivette egy időre a hallókészülékemet, és úgy mesélt vagy énekelt nekem, hátha ezzel stimulálja a maradék hallóidegeket. Nem tudom, ez segített-e, de jól mutatja, mennyi mindent kipróbáltak, milyen sokat foglalkoztak velem.
Pedig utánad még három gyermekük született, igen kis korkülönbséggel…
Néha elgondolkodom azon, mekkora bátorság volt anyáéktól, hogy belevágtak utánam még három gyerek vállalásába. Más családokban azt látom, hogy ha születik egy fogyatékos gyermek, akkor nem vállalnak többet.
Én pedig el se tudom képzelni az életemet a testvéreim nélkül, akik nagyon sokat segítettek nekem.
Így, hallókészülékkel mennyit hallasz?
Nagyon minimális hallási képességem van, amit még éppenhogy lehet egy kicsit korrigálni készülékkel. Ha kivenném a fülemből, egyáltalán nem hallanék semmit. Hangszíneket nehezen tudok megkülönböztetni, nem tudom például megmondani, hogy férfi- vagy női hangot hallok-e, a zenének pedig csak az összhatását hallom, de nem tudom megkülönböztetni a hangszereket. Az egyszerűbb zenei motívumokat könnyebben meghallom, és ha hozzáolvashatom a szövegüket, az is sokat ad a zenei élményhez. Teljesen másképp hallok tehát, mint más, de ezek a hangok nagyon fontosak számomra.
Sok hallássérült szülei úgy gondolják, hogy a gyereküknek jobb lesz felnőni a sorstársak között, ezért például megtanítják őt a jelnyelvre. A tieid miért döntöttek másképp?
Sohasem kezeltek másként, mint a testvéreimet. Azt, hogy rám kicsit jobban kell vigyázni, vagy másképp kell hozzám beszélni, valószínűleg négyszemközt beszélték meg az érintettekkel. A tanáraimat megkérték, hogy lehetőleg ültessenek az első sorba, és írják fel a táblára a házi feladatokat, ne csak szóban mondják el. Az egyetemen elfáradtam a hosszú előadásokon a szájról olvasásban, ott egy FM rádióeszköz segített, amelynek a vevő része a fülemben volt, az adó része a tanárnál, ez felerősítette az ő hangját, és lehalkította a környezeti zajokat.
A jelnyelv megtanulása soha nem jött szóba, talán mert mindig jó beszédképességem volt.
Hosszú évekig jártam logopédusokhoz, ők tanították a szájról olvasást, és ez olyan organikus folyamat volt, hogy alig emlékszem a részleteire, mert természetesnek tűnt, hogy jól boldogulok a hallók között. A hallássérültek között soha nem éreztem annyira otthonosan magam, mint az ép hallásúak között. Zavart, hogy túlzottan artikulálnak, sokkal nehezebben tudtam róluk szájról olvasni, mint a hallókról.
(…)
Az eredeti cikk teljes terjedelmében a Képmás Magazinban olvasható.
