Az idei cikksorozatot egy olyan témával kezdem, amit azóta tervezek megírni, amióta megbízást kaptam a Semmelweis Egyetem Rehabilitációs Klinika Facebook oldalának szerkesztésére – írja Kiss Krisztina, a Klinika Gerincvelősérült Osztályának orvosírnoka.
Mindig halogattam, mígnem egy kedves betegünk az osztályos edukációs előadás záró akkordjaként bedobta a témát: „a szexualitásról szeretne hallani” – és a pillanatnyi csenden kívül nem történt semmi.
Ekkor azt gondoltam, eljött az „én időm”, erről kell írni. Valljuk be, nem a legkönnyedebb téma, amelyet gyakran kerülgetünk, tabuként kezelünk. De beszélni kell róla – nyíltan, őszintén, befogadóan –, mert azon túl, hogy a legszebb dolog, ami két egymást szerető ember között létrejöhet, az élet része is, amely a teljességhez elengedhetetlen.
Ha valaki velem szeretne beszélgetni erről a témáról, én a szeretet felől próbálnám megközelíteni. Mindenkinek szüksége van arra, hogy szeressen és szeretve legyen – úgy, ahogy van. Reggel felébredve, kócosan, fáradtan, nyűgösen, betegen, és igen, esetleg fogyatékossággal élve. Sajnos a szeretet törékeny virág, nem mindig bírja ki a pofonokat. És lássuk be: mi lehet nagyobb trauma annál, mint amikor a szépen felépített világunk ajtaján váratlanul belép egy olyan „látogató”, akire legkevésbé sem voltunk felkészülve, és amely által az egész eddigi életünk részben vagy egészben, végleg vagy csak egy időre megváltozik?
Ha a szeretett személy kerekesszékbe kerül – akár élete végéig, akár átmenetileg –, ha teljesen vagy csak kis mértékben segítségre szorul, ő akkor is az, akit szeretünk, akit nem a fogyatékossága vagy betegsége határoz meg. Miatta kilépünk a komfortzónánkból, megtanulunk és megcsinálunk olyasmiket, amelyekről talán soha nem gondoltuk volna, hogy képesek vagyunk rá. Átrendezzük a mindennapjainkat, a lakásunkat, a napi rutinunkat, a szokásainkat, és nem utolsósorban az anyagi biztonság megteremtésének módja is átalakul. Mindent megteszünk annak érdekében, hogy lehetőségünk legyen együtt feldolgozni a megváltozott helyzetet, és hogy mozgássérült társunkkal egy merőben más életet építsünk fel, törekedve a teljességre – testileg és lelkileg egyaránt.
Egy nagyon kedves, volt gerincvelő-sérült betegünk fogalmazta meg talán a legjobban a társ és a szeretet fontosságát:
„A gerincvelő-sérült beteg partnerének hozzáállása a rehabilitáció és a várható életminőség legerősebb előrejelzője. Nem a sérülés súlyosságától függ elsősorban, hogy a beteg mennyire érzi teljesnek az életét, hanem a házastárs magatartásától.”
A gerincvelő-sérülés a párkapcsolatot is alapjaiban rengeti meg.
A terápiás időszak alatt több kapcsolatot láttam felbomlani ebben a súlyos élethelyzetben. A partner szerepe ilyenkor messze túlmutat a hagyományos „társ” fogalmán: egyszerre válik lelki támasszá, fizikai segítővé, és gyakran a külvilággal való kapcsolattartóvá is. Rengeteg munka, keserűség, csalódottság és fájdalom árán juthatunk el oda, hogy feldolgozva a történteket a lelkünk megnyugszik, elcsendesedik, már nem háborog, és készen áll arra, hogy az intimitás, a szexualitás visszaköltözzön az életünkbe. De nem könnyű azoknak, akik egy baleset vagy betegség után keresik az utat vissza az intimitás világába.
Az identitás, az önértékelés és a szerethetőség érzése meginoghat, miközben az első időszakot gyakran a veszteségélmény, az alkalmazkodás és a biztonság keresése határozza meg – nem pedig az intimitás. Az újrakezdés nem egyetlen éjszaka alatt történik, hanem egy folyamat, amelyben a türelem és a humor legalább olyan fontos, mint a technikai megoldások.
A fizikai állapot megváltozása – legyen szó gerincvelő-sérülésről, betegségről vagy bármilyen mozgáskorlátozottságról – torzíthatja az ember énképét. Sokakban felmerül a kérdés: „Vajon még mindig vonzó vagyok?” vagy „Képes vagyok még örömet adni és kapni?” A válasz határozott igen, de fontos, hogy mi magunk tisztában legyünk a testünkkel. El kell fogadnunk azt, amit a tükörben látunk; szeretnünk kell saját magunkat ahhoz, hogy mást is szeretni tudjunk. A megváltozott állapot miatt átrendeződhetnek az erogén zónák, ezért újra fel kell térképeznünk, meg kell ismernünk testünk működését. Ha ezen túl vagyunk, és képesnek érezzük magunkat arra, hogy a társunkra fókuszáljunk, el kell kezdenünk beszélgetni – lépésről lépésre, nem mindent egy este alatt, hiszen „Rómát sem egy nap alatt építették”. Kulcsfontosságú az érzelmi biztonság megteremtése, még az intimitás újragondolása előtt. Így van esély a problémák közös leküzdésére. Ha ez megtörténik, akkor egy utazás kezdődik: lassan, fokozatosan, türelemmel és humorral, egymást újra felfedezve.
Egy nagyon kedves pszichológus kolléganőmet hívtam segítségül ahhoz, hogy hiteles maradhassak:
„Pszichológiai szempontból a kapcsolódás megtartása ilyenkor alapvető erőforrás. A figyelem, az érintés, a beszélgetés, a közös csend vagy akár a humor mind olyan kapcsolódási formák, amelyek érzelmi megtartást adnak, és segítenek átvészelni az önértékelés szempontjából sérülékeny időszakokat.
Ahogy ez a biztonság lassan kialakul, megjelenhet az intimitás és a szexualitás újrafelfedezésének lehetősége is. Ilyenkor nem a korábbi működés visszaállítása a cél, hanem egy új tanulási folyamat, amelyben a hangsúly az érzékelésen, a jelenléten és a kölcsönös visszajelzéseken van. A szexualitás így nem teljesítmény, hanem kapcsolat, ahol az öröm adása és megélése új formákban is megjelenhet, akár olyan módokon is, amelyekre korábban nem volt tér vagy figyelem.
A legfontosabb pszichológiai üzenet talán az, hogy a kapcsolódás nem vész el, csak átalakul. Ha van kivel együtt lenni a bizonytalanságban, a félelmekben és a kíváncsiságban, akkor az intimitás és a szexualitás is újra élővé, megélhetővé válhat – nem sietve, nem elvárások mentén, hanem a kapcsolat saját ritmusában, talán új, ismeretlen területeken is.”
A témában elérhető irodalom: Dr. Fejes András Testi sérültek szexualitása (Budapest, Meosz kiadó, 2000), amely antikváriumban elérhető.
