Dalmával régtől, általános iskolás korunktól kezdve jó kapcsolatot ápolok – írja Taskovics Adél, a Siketvakok Országos Egyesületének kollégája a Hírmondó 2022. decemberi számában megjelent, Gődér Dalmával készített interjújában. Nagyon megörültem, amikor november 18-án, a “Nő az erőnk” csoport által szervezett tárlat megnyitóján vele is találkoztam a kiállítók között. Ott helyben elhatároztam: olyan interjút készítek vele, melyben a projektről szóló tapasztalatai mellett őt magát is kicsit közelebb hozom az olvasókhoz.
– Hol hallottál először a „Nő az erőnk” csoportról és a mostani projektjükről?
– Kimlei Gábor küldte el e-mailben a linket, amin lehetett keresni őket. Nagyon szoros volt a határidő: egy szerdai napon kaptam meg, én még aznap fel is vettem velük a kapcsolatot, mert szombatig lehetett jelentkezni.
– Miért döntöttél úgy, hogy szeretnél részt venni benne?
– Egyszerűen szerettem volna felvállalni azt, aki én vagyok: a fogyatékosságaimmal, személyiségemmel, problémáimmal, mindennel együtt.
– Mi volt a legnagyobb dilemma, amivel a munkafolyamatot megelőzően szembesültél?
– Az elején azt gondoltam, hogy egy professzionális fényképész majd lefotóz minket és minden alkalommal más lesz a téma. Ezzel szemben az első foglalkozáson kiderült, hogy magunkat kell majd fotózni. Az volt ezzel a cél, hogy ne egy művész kiretusált, jó beállításokkal készült alkotásai kerüljenek a falra, hanem mindenki önmagát adja és úgy készítsen képeket, ahogyan neki jó. Én ekkor azt éreztem, hogy nem tudok hiteles lenni, ha más fotóz le engem, mert valamelyest belerakja saját magát és az ő perspektívájából látjuk a dolgokat. Aztán megnyugtattak, hogy az én ötleteim lesznek megörökítve.
A második nagy dilemma az volt, hogy mennyit engedjek láttatni magamból. Ha nagyon sok mindent megmutat az ember, valamennyire sebezhetővé válik. Ha valamit – például egy állapotot, sérültséget – megismerünk, nem félünk már tőle úgy, mint az ismeretlentől. Sokan amiatt nem jönnek oda segíteni az utcán, mert nem tudják, mit kezdjenek ezzel a helyzettel. Ha találkoznak velünk, felbátorodnak.
A harmadik dolog, amit magamban helyre kellett raknom, hogy mivel nem láttam a képeket, amik rólam készültek, ezért nem tudtam én saját magam visszaellenőrizni. Meg kellett bíznom azokban, akikkel együtt dolgoztam, hogy a legjobb tudásuk szerint megvizsgálták azokat, és annak legjavát engedik a kiállításra.
– Hány foglalkozásból állt a projekt és milyen témákat érintettetek?
– Négy plusz kettő foglalkozásból állt: szerdánként tartották őket, hat héten keresztül. Én mindegyiken részt vettem. Adtak egy kiinduló pontot, a nőiséget, azon belül szabadon mozoghattunk. Teljes mértékben elfogadták az elképzeléseinket. Azokat valósítottuk meg és nem azt, amit a szervezők elgondoltak.
– Mi jut eszedbe először, ha meghallod ezt a szót: „nőiség”?
– A gyengéd érzelmek, az, hogy erős, karakteres egyéniséggel rendelkezik. Palya Beának van egy száma, mely ezt a címet viseli: „A nő”. Ennek egyik mondata a mostani projekttel kapcsolatban nagyon sokszor eszembe jutott: „Egyetlen nő ezerféle lehet”. Ha átgondoljuk, az is nő, aki anyuka, de az is, aki idős, vagy éppen gyerekkorú. Az is, aki egy vacsorán elegánsan ül, de az is, aki napi 10 vagy 12 órát dolgozik. Nagyon sokféle szituáció van, ami független az egyéntől és rengeteg élethelyzet, de attól még mind nők vagyunk és össze kellene tartanunk. A fogyatékossággal élő nőkre ez még inkább igaz, hiszen csak együtt tudjuk ledolgozni a hátrányainkat. Ennek érdekében ki kell építeni egy hidat, ami összeköt minket azokkal, akiknek nincs az egész életet meghatározó fogyatékosságuk. Ez a fotóhang projekt is egyik eszköze annak, hogy átíveljünk a szakadékon.
– Hogyan épül fel a kiállítás rólad szóló része?
– Van egy egyéni fotónapló, amiben minden megjelenik, ami szerintem a nőiességet képviseli, pl.: a kutyák, a köröm, a magassarkú, a ruhák, a táska.
A második téma a segédeszközökről szól és arról, hogyan boldogulok a mindennapokban és milyen extrák teszik még érdekesebbé az életemet – Ennek keretében született a kis videó, amiben megmutattam, miként tudok sakkozni. Olyan segédeszközökkel fotóztak le, mint a színfelismerő, vízszintjelző, ruha hajtogatásához való sablon, okostelefon, számítógép, stb. Ezt a munkát Patkó Lindával közösen készítettük.
Scholtz Krisztivel együttműködésben készített projekt kifejezetten az örömökre fókuszált. Arra, hogy engem mi tesz boldoggá. Erre jó példa, amikor játékbabát pelenkáztam. Emellett idetartozik minden, ami kutyával kapcsolatos, minden, ami a parfümökhöz, illatszerekhez, vagy épp a hattyúkhoz kapcsolódik.
– Hogyan kerültél kapcsolatba a sakkal?
– 13 éves koromban kezdtem el sakkozni, az általános iskola ötödik osztályában. Jártam versenyekre is, de sosem értem el helyezést. Ez azonban egyáltalán nem zavart. Megmaradt egy tökéletes szórakozásnak, hogyha van partnerem, nagyon szívesen játszom még mindig! Van egy saját sakk készletem otthon, ami úgy van kialakítva, hogy érzékeljem a mezőket. A tábla is meg a bábuk is fából készültek. A sötét mezők kiemelkednek, a világosak pedig be vannak süllyesztve. Minden mezőnek a közepén van egy lyuk A bábuk alján van egy hurkapálca, amit be kell dugni a lyukakba, így nem lehet lesodorni őket a mezőkről, még véletlenül sem. A világos bábuk feje sima, a sötétekén egy-egy szög szolgál megkülönböztető jelzésül.
– Honnan az ötlet, hogy készüljön erről egy kisfilm?
– A felvétel Patkó Lindával közös munkánk eredménye, ő volt az ötletgazda és az ellenfelem is a játékban. Konyharuhával bekötötte a szemét és úgy játszott. Szerette volna kipróbálni, hogy így miként tudja érzékelni a bábuk és a mező közötti különbségeket.
– A kiállítás hallgatható részében lelkesen mesélsz a parfümödről, aminek a tetején madarak vannak. Miért olyan különlegesek számodra a madarak – és kifejezetten a hattyúk?
– A madarakat azért szeretem nagyon, mert szabadok. Azt, amelyik nem fogságban él, egyszerűen nem állíthatom meg. Épp így én is magam mögött hagytam a fogyatékosságaim által épített korlátokat, és kiszabadult a lelkem a félelmeim állította kalitkából. Amióta mindennapi tevékenységeket és önálló közlekedést tanultam, azóta sokkal önállóbb lettem és eltűntek az aggályaim. Gyerekkoromban nagyon tetszett a rút kiskacsa története. Akkor viszont még csak egy meseként fogtam fel. Azóta sajnos az életben volt lehetőségem megtapasztalni ennek a valódi jelentését. Középiskolai éveim kezdetén bántalmazó osztályközösségbe kerültem, ahonnan egy idő után el is jöttem. Nem voltam hajlandó tovább tűrni azt, ami ott történt velem. Ekkoriban a hallásom is nagymértékben leromlott.
Ezalatt a tíz hónap alatt lett közepes halláscsökkenésből csupán maradvány hallásom, feltételezem, hogy ebben a stressz is komoly szerepet játszott. Sokáig magamat okoltam ezért. Nem egyszer tettem fel azt a kérdést: mit követtem el, mivel érdemeltem ki azt, hogy bántsanak. Aztán rájöttem, hogy én mindent megtettem annak érdekében, hogy beilleszkedjek. Idővel rájöttem, hogy nem bennem volt a hiba. Egyrészt a körülmények nem voltak kedvezőek, másrészt az az osztály képtelen volt közösségként működni. Párhuzamot vontam a rút kiskacsa és a saját történetem között. A hattyú a kacsák között nagyon csúnya és kiközösítették. A hattyúk között viszont gyönyörű, mert az az ő közössége, közéjük tartozik. Én is így éreztem magam, amikor megtaláltam a saját közösségemet, amiben jól érzem magam. Innentől kezdve már nem foglalkozom azzal, hogy mi volt régen.
– Mi volt számodra a „Nő az erőnk” projekt legnagyobb hozadéka?
– Egy olyan közösségre találtam, ahol fel lehet vállalni, hogy segítségre van szükségem. Vissza mertem kérdezni, ha valamit nem hallottam jól. Sokat jelentett az is, hogy megismerhettem más fogyatékossággal élők életét.
Azáltal, hogy felvállaltam magam, új lehetőségek nyíltak meg előttem.
Egyik csoporttársam anyukája amatőr színjátszó csoportba invitált, Kocsis Nikol pedig ígérte, beajánl egy kórusba énekelni. Nem utolsósorban barátokat szereztem és már tervezzük, hogy együtt töltjük a Szilvesztert.
