Dr. Lovászy László Gáborral többek közt legújabb novellájának megjelenése apropóján beszélgettünk eddigi, hétköznapinak cseppet sem nevezhető életpályájáról. Hallássérültként bejárta a hazai- és uniós politika ranglétráját és eddig közel 200 érdekes és különleges írása jelent meg a hétköznapi kérdésektől a jog útvesztőin át a jövőkutatásig.
Hogyan indult és hogyan alakult eddig a pályád? Mi a személyes krédód?
Kezdem az életfelfogásommal. Arra vagyok a leginkább büszke, hogy érintettként, fogyatékossággal élő emberként sikerült tudományos karriert felépítenem olyan témákban is, amelyek nem közvetlenül érintik a fogyatékosság vagy fogyatékosügy témakörét, bár nagyon is releváns témákról van szó, amelyek ma már egyre inkább a fogyatékossághoz kapcsolódhatnak vagy fognak kapcsolódni.
A közéletben dolgozó és jól látható sorstársaim többsége közvetlenül a fogyatékossággal élő emberekkel vagy érdekképviselettel foglalkozik. Érteni és tudni kell, hogy mikor és mit lehet elérni, ami rendkívül nehéz, összetett és folyamatos egyensúlyozást igénylő feladat.
Én ehhez képest további hozzáadott értéket szeretnék közvetíteni és nem önmagában a saját és sorstársaim élményeit, kudarcait és sikereit a társadalom felé kommunikálni – bár egyre több az idős ember és így fogyatékossággal élő polgár is –, vagyis nem a fogyatékosságomra hivatkozva mutatnám meg a fogyatékossággal élő emberek értékeit, érdekeit, amelyek egyre inkább egybeesnek a társadalom többségének igényével is – lásd például a mesterséges intelligencia vagy a mesterséges megtermékenyítés nagyon is különböző témaköreit – de erről majd lesz még szó.
Magyarországon ma a fogyatékosügyi politika „piaca” telített, hiszen Tapolczai Gergely az Országgyűlésben, Kósa Ádám az Európai Parlamentben dolgozik képviselőként, Szekeres Pál volt paralimpikon pedig fogyatékosságügyi miniszteri biztosként tevékenykedik. Így meg kellett találnom a saját utamat, az innováció témakörét, amely mindig egy egyedi, sajátos élethelyzetből (itt: fogyatékosságból) fakad, légyen az a fenntartható közlekedés vagy a befogadó munkaerőpiac kutatása.
Mindez elvezetett engem a jövőkutatás irányába is, amire egyébként képtelen fogékony lenni az európai politika, különösen az Európai Parlament, ahol 9 évet töltöttem el tanácsadóként. Emlékszem, hogy Kósa Ádám EP-képviselő munkatársaként magam szövegeztem meg azokat a végül teljesen hiábavaló módosító indítványokat, amelyek az illegális migráció és a robotizáció kapcsolatát boncolgató kutatások megrendelését célozták volna 2016-ban az uniós intézményektől, amit a baloldali többség a német vezetésű Európai Néppárttal együtt nemes egyszerűséggel lesöpört az asztalról.
Ekkor törött el bennem valami és azt éreztem, hogy zsákutcába jutott az európai politika és méltatlanul, valamint stratégiailag végtelen értelmetlenül támadják hazámat ebben a kérdésben.
Ma már Macron francia elnöktől Merkel német kancellárig és az etióp származású dán bevándorlásügyi miniszterig mindenki azt mondja, hogy nem ismétlődhet meg a 2015-ös migrációs válság a mostani afganisztáni események kapcsán, mert nem lehet mindenkit, ellenőrizetlenül befogadni, miközben – nem kimondva – a fiatalok munkanélkülisége (15-24 évesek körében) az EU-ban 15% felett tanyázik és csak Németországban 800 ezernél is több hajléktalan él az utcákon, többségük 2015 óta jelent meg.
Nagyon hálás vagyok, hogy korábbi kutatásaimat a Miniszterelnökség és kiemelten Orbán Balázs miniszterhelyettes csapatának tagjaként és miniszteri biztosként, mind pedig a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Nemzetközi Kapcsolatok és Diplomácia tanszékének munkatársaként saját, önálló kurzust vezetve folytathatom Magyarországon.
Ennek köszönhetően – talán elsőként a súlyos nagyothallók között Magyarországon – hamarosan a habilitációt is megkezdhetem, ami azért számít nekem rendkívül sokat, mert gyermekkoromban nemhogy a PhD-fokozat megszerzése, de még az általános iskola befejezése is kérdéses volt a családom előtt.
Miért pont a jövőkutatás?
Nemrég jelentette be Elon Musk, a Tesla vezére, hogy hamarosan befejezik az android, emberszerű kinézetű robotok kifejlesztését és indulhat azok tömeggyártása a magasabb fokú termelékenység érdekében. Ennek társadalompolitikai aspektusairól 2018-ban a Budapesti Corvinus Egyetem jövőkutatással foglalkozó intézetének (SFC) gondozásában jelent meg első átfogó írásom, amely a Társadalmi Jövőképesség című kötet záró fejezete is lett egyben.
És hogy a 2016-os EP-beli munkámra visszautaljak, akkoriban a Portfolión is többször írtam erről a témáról. Itt az automatizáció mellett foglalkozom az egészségüggyel, valamint a biotechnológiával és a mesterséges intelligencia társadalompolitikai aspektusaival is.
Legfrissebb angol nyelvű tudományos írásom a patinás Springer kiadónál jelent meg júliusban az agy-számítógép interfész kapcsán (What if: Human Rights vs Science – or Both? An Unusual Argument from a Disability Perspective).
A jövőkutatás, mint téma és az ezzel kapcsolatos érdeklődésem egyébként nem volt teljesen előzmény nélküli: már a PhD értekezésem egyik gondolata is a jövőkutatás és biotechnológia („génbiznisz”) összefüggése volt a fogyatékossággal élő személyek kapcsán – szinte hátborzongató, hogy hamarosan itt tarthatunk. A 2006-ban írt szinopszisom elolvasható itt.
Mostanra már sokkal felkapottabb lett ez a terület is, immáron több kutató és szerző is foglalkozik vele.
Meglátásom szerint a 20. század második felétől, és különösen a 21. században a fogyatékosságból eredő szükséglet piaci logikájával – a bővülő és egyre olcsóbban gyártható termékspecifikációkhoz kapcsolódóan – egyre többféle igény kielégítése válik lehetségessé a technika és technológia fejlődésével, valamint az idősödéssel párhuzamosan.
Mi a következő lépés?
Idén ősszel egy űrkutatási tudományos munkacsoport tagjaként a jövő technológiáinak perspektivikus alkalmazását fogom vizsgálni, többek közt a korábban említett rehabilitáció és az automatizáció társadalompolitikai aspektusaira kitérve. Bár hihetetlenül hangzik, de az űripar jelentősége egyre nő, például a parányi Luxemburgnak már több éve egy elfogadott űrbányászati törvénye is van és várhatóan a modern és megújuló technológiáknak „hála” akár a hatszorosára is nőhet az ásványi anyagok kibányászása a Földön, ami még nagyobb nyomást fog helyezni nemcsak a környezetvédelemre, hanem az űriparra is.
Az én feladatom itt a mesterséges intelligencia és ipari alkalmazáson túlmutató robotizáció kérdésköre, ami eredetileg a sérült emberek igényeinek a kutatását jelentette, ám ezek a megoldások a mindennapok részévé válnak, átalakítva szokásainkat, ma még elképzelhetetlen módon.
Ezért a rehabilitációs technológia is egyre több figyelmet kap, mint például a gondolatvezérlés alkalmazása a lebénult veteránok segítésére. Ez a gazdaságban is alkalmazható megoldásokat hívhat elő, ahogy ez az autógyárakban dolgozó embereknél látható az. ún. robotvázak (exoskeleton) alkalmazásánál, például a Ford gyáraiban.
De ugyanígy említhető példaként a speciális bányákban interneten keresztül irányított gépek működtetése, vagy akár a védelmi ipar fejlesztéseinek az új sora is. Az önvezető autók súlyos fogyatékossággal élő emberek esetében az egyetlen megoldást jelentik a közlekedésre, ami mára nemcsak luxuspiaci termék, hanem hamarosan a szélesebb tömegek számára is elérhető lesz, hasonlóan az automata váltós autókhoz. És persze itt lesz hamarosan Elon Musk új humanoid robotja is, ahogy korábban említettem.
A Miniszterelnökségen végzett munkám során a fentiekkel kapcsolatos lehetőségeket és kockázatokat vizsgálom azok társadalompolitikai vonatkozásaival együtt. Emellett a Közszolgálati Egyetemen a saját kurzusomon ezeket fejleményeket és trendeket is bemutatom a hallgatóimnak.
Néhány hete a Magyar ENSZ Társaság főtitkári posztját is betöltöm a következő 5 évre nézve, amivel az ENSZ-es tapasztalataimat is szeretném kamatoztatni és átadni a következő generációnak.
Így tehát látható, hogy egyáltalán nem szakadtam el a fogyatékosságügy kérdéseitől, hanem technológiai és társadalompolitikai szinten vizsgálom a témát és igyekszem a megelőzés fontosságára is felhívni a figyelmet, legyen az a zajártalom, elhízás negatív hatásai vagy a meddőség. Fogyatékossággal élőként és különböző uniós és nemzetközi intézményeknél eltöltött tapasztalataim alapján egy sajátos szemszögből látom a területen felmerülő problémákat és lehetőségeket. Ezért tartom örökérvényűnek Szent-Györgyi Albert gondolatát:
„A nagy felfedezés az, amikor mi is azt látjuk, amit mindenki más, csak épp olyat gondolunk róla, amit még soha senki.”
Mely egyéb területekkel foglalkozol?
A fogyatékosságot tehát tágabb körben értelmezem, egy kicsit eltávolodva a klasszikusnak tekintett célcsoporttól. Ilyen módon ide sorolható például a korábban említett meddőség problémája is, mellyel kapcsolatban a Győri Egyetem Állam-Jog-Politika című tudományos kiadványban jelent meg nemrég egy publikáció, amely a gyermekvállalás és technológia támogató szerepét vizsgálja, ideértve a vallási előírásokat, értelmezéseket is.
Nagyon nagy megtiszteltetés volt, hogy a Szoboszlai-Kiss Katalin docens asszonnyal írt tanulmányunk felkeltette többek közt Varga Zs. Andrásnak, a Kúria elnökének, Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes úrnak, Kásler Miklós emberi erőforrás-miniszter úrnak, vagy éppen Erdő Péter bíboros, esztergomi érsek úrnak a megtisztelő figyelmét és további kutatásokra és publikációkra biztattak bennünket. Szintén e témához kapcsolódik a Növekedés.hu oldalon megjelent elemzés, melynek témái a demográfia és a hazai családpolitika átfogóbb bemutatása, a családalapítási mintázatok és a férfiak gyermekvállalási hajlandóságával együtt.
Következő, hamarosan megjelenő, kifejezetten jogi témájú munkám – némileg visszatérve az ENSZ-nél eltöltött éveimhez – a fogyatékossággal élő személyek munkajogi helyzetével kapcsolatos európai uniós és strasbourgi emberi jogi bírósági gyakorlatot vizsgálja az Európai Unió tagállamaiban. Ráadásul ez egy kataszterszerű és rövid áttekintést is ad az egyes tagállamok esetében meghozott bírósági ítéletekről, méghozzá 2015-ig visszamenőleg.
Emellett újabb kutatási témám az emberi jogok helyzete a 21. században. Ide kapcsolódik a nagy vitát gerjesztett hazai pedofil ellenes törvény, valamint a transznemű személyekhez kapcsolódó bírói esetjog eddig kevéssé tárgyalt aspektusai is, mint például a született nők és a gyermekek jogai, illetőleg ezek csorbításának lehetőségei – lásd amikor világversenyeken nővé minősült férfiak versenyezhetnek kifejezetten erősportokban a női kategóriákban vagy kiskorú gyermekeket kényszerítenek arra, hogy „döntsenek” a nemükről. Az erről szóló első közéleti írásom lassan egy éve, tavaly októberben jelent meg, majd februárban a következő.
Ha jól tudom, tervben van szeptemberben egy magas szintű szakmai konferencia is.
Európai Körkép címmel Trócsányi László, a Magyar Jogász Egylet elnökével, volt igazságügyi miniszterrel, európai parlamenti képviselővel közösen szerkesztett kötetünk kerül bemutatásra a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen, amelyen magas rangú vendégek és nagy tudású előadók fognak részt venni.
A 850 oldalas munkában én személy szerint az esélyegyenlőséggel kapcsolatos kutatásaimat tettem közzé, ideértve például a gyermekek és nők jogaival, a fogyatékossággal elő személyeket érő megkülönböztetéssel, valamint a faji megkülönböztetéssel és az antiszemitizmussal kapcsolatos antidiszkriminációs gyakorlatok bemutatását, többezer oldalnyi anyag feldolgozásával. A rendezvényre szeptember 21-én kerül sor.
Bár könyveket lehet megtölteni a témával, néhány szóban hogy látod hazánk helyzetét az EU-ban?
Az elmarasztaló és a nemzetközi médiában láthatóan kommunikált döntések alapján egyértelműen az „élvonalban” vagyunk, sőt, szerintem az első háromban. Azonban megjegyzendő, hogy a nálunk az egyes területeken lényegesen rosszabb helyzetben lévő államokban eleve nincs megfelelő érdekképviselet, valamint aktív érdekvédelmi, képviseleti munka, így nem teljesen egyértelmű a helyzet. Itt szeretnék ismét és külön gratulálni Kovács Ágnesnek, a MEOSZ elnökének is a most neki adományozott lovagkereszti kitüntetéséért.
Visszatérve a negatív kritikákhoz, jó példa erre Málta, ahol egy sokgyermekes újságírónőt robbantottak fel az autójában 2017-ben, ami kormányválsághoz vezetett a gyanú szerint érintett miniszterek miatt, sőt magát a kormányfőt is elérte vád a kabinetfőnökén és a feleségén keresztül is, ám a lemondott baloldali miniszterelnököt a többség az előrehozott választáson újraválasztotta, aki végül csak tavaly távozott a hatalomból.
Keveset hallani arról is – ami elképzelhetetlen Magyarországon –, hogy például Olaszországban a bírói önkormányzati szerveződés pártpolitikai alapon indítja és nevezteti ki a bírákat, akik egyébként jól fizető választott bíróként is dolgozhatnak egyidejűleg.
Mint ahogy arról sem hallani sokat, hogy Hollandiában azért szüntették meg a véleménynyilvánító népszavazásokat és konzultációkat, mert az akkori kormányerők úgy vélték és ki is mondták, hogy a választópolgárok nem tudnak felelős döntéseket hozni miután kétszer is leszavazták a kormány törvényjavaslatát. Ráadásul pont az volt a kormányfő (Mark Rutte), aki Magyarországnak egyenesen a kilépést javasolta, ha mi nem akarjuk betartani az általa meghatározott és elvárt jogállamisági feltételeket.
Úgyhogy a kép sokkal összetettebb és bonyolultabb, mint elsőre látszik, bár kétségtelen, hogy ítélkezni mindig könnyű – ezért is született meg az Európai körkép című kiadvány is.
Ami pedig a fogyatékossággal élő személyek helyzetét és az ENSZ-nél szakértőként eltöltött időt illeti, egy érdekes összefüggésre azért felhívnám a figyelmet: Magyarországgal kapcsolatosan viszonylag hamar született elmarasztaló döntés az ENSZ CRPD bizottságnál például az ATM pénzkiadó automaták akadálymentességének ügyében, ami önmagában is nagy jelentőséggel bírt, hiszen iránymutató volt a többi ország számára is.
Ugyanakkor nem lehet elmenni amellett sem, hogy ez a kérdéskör azért többi, nyugati EU tagállamban jelentősen nagyobb mértékű problémát jelentett, egyszerűen annál fogva, hogy a magasabb fejlettség okán nagyságrendileg sokkal több (nem akadálymentes) ATM volt ott, mégis nálunk született meg elsőként az ítélet, Magyarországot elmarasztalva.
Jómagam több, mint 100 országot értékeltem és hat ország esetében voltam jelentéstevő. Számomra nagyon hasznosak voltak ezek az évek (2012-2021), mert láttam belülről hogyan működik az ENSZ, amit ma már oktatok az NKE-n is. Tapasztalatom az, hogy mindenhol hasonlóak a problémák, témák, ügyek, csak eltérőek a kihívások és a gazdasági lehetőségek, illetve sokszor a negatív ügyek száma egyenesen arányos azzal, hogy mennyire aktívak és dolgozhatnak szabadon a civilszervezetek az adott országban. Más szempontból megközelítve például a nagyobb hegyek közt az akadálymentesítés egyértelműen bonyolultabb kérdés, mint a földrajzilag laposabb térségekben.
Azt azért bátran állíthatom, hogy az elmúlt 10 évben szinte mindenhol napirendre került a fogyatékosságügy, ideértve az Európai Parlamentet is, ahol kilenc évig segítettem Kósa Ádám EP-képviselő munkáját a kezdetektől fogva (2009) és nyerhette el az Év Képviselője címet 2012-ben, amire én is büszke lehetek.
Ma már a fogyatékosságügy egyértelműen a mainstream része lett, ami mindenképpen egy fontos eredmény, de azért nem lehet hátra dőlni, hiszen jómagam is érzékelem, hogy sokszor milyen nehéz sérültként érvényesülni a hétköznapokban, lásd például a maszkhasználatot a COVID-19 járvány alatt a hallássérültek esetében, akik főleg szájról olvasva tudnak kommunikálni.
Mit tekintesz az elkövetkező időszak nagy kihívásának?
Nem hiszek a célcsoport specifikus fejlesztésekben, néhány valóban speciális, súlyos problémát jelentő kivételtől eltekintve. Ezek helyett minden lehetséges esetben az általános megoldásokon belül kellene biztosítani az akadálymentesítést, azok megvalósítására kell törekedni.
Példaként említeném a szocializmus időszakában készült háromkerekű rokkantjárművet, talán még sokan emlékeznek rá, jellegzetes formájuk ugyanis kiemelte őket a tömegből – és ma már életveszélyes is lenne használni. Ez egy rossz irány volt, bár az ipari termelés is sokkal korlátozottabb volt akkor technológiailag, és így érthető, méltányolható volt az akkori nemes szándék is a Trabantok és Wartburgok világában.
A cél ezen egyedi megoldások helyett az lenne, hogy ahol lehetséges, általános eszközök felhasználásával találjunk megoldásokat és tegyünk mindenki számára egységesen elérhetővé, hozzáférhetővé és használhatóvá a termékeket és szolgáltatásokat, összhangban mind az ENSZ egyezmény egyetemes tervezés elvével, mind pedig az „európai akadálymentesítési törvény” (European Accessibility Act) előírásaival összhangban.
Az egyik legnagyobb kihívás – és a COVID-járvány különösen rámutatott erre a problémára –, hogy az elmúlt évtizedekben jelentősen leépült az európai ipar termelése, szerepe és jelentősége, ami a szabványok tekintetében is hozott visszalépést, mert egyre több terméket és szolgáltatást Ázsiában állítanak elő, diktálva az irányt. Ugyanakkor erre akár lehetőségként is tekinthetünk, hiszen az öregedés és a fenntartható társadalom kérdésköre Ázsiában sokkal nagyobb mértékben kerül a figyelem középpontjába a migráció támogatása helyett-mellett, mint nálunk itt, Európában. Erről szóló írásaim a portfolio.hu oldalain itt, itt és itt olvashatók.
Ezért gondolom azt, hogy nemcsak Kínára, hanem például Japánra is figyelnünk kell, ráadásul erről jövőre tudok bővebben beszámolni, amikor megjelenik egy másik könyvem a témában. Azt már csak remélni tudom, hogy az idősödéssel kapcsolatos megoldások nem fognak olyan sorsra jutni, mint a keleti vakcinákkal kapcsolatos politikai és üzletpolitikai hercehurca az uniós hatóságokkal, mert nincs elvesztegetni való időnk.
Az egyik hazai, az EU-joggal foglalkozó szaklapban várható még egy hosszabb írás tőlem a 21. századi emberi jogi kihívásokat illetően, amin jelenleg is dolgozom és amiből 2022-ben már oktatni szeretném a diákjaimat. Az év végéig megjelenik – társszerzőként – egy olyan tanulmányom is, amely a népszámlálások digitális világán keresztül kalauzolja el az olvasót azzal, hogy a sci-fi irodalom nagyjai mindazt már megálmodták, hogy a társadalom lemodellezhető (lesz a jövőben). Végezetül egy angol nyelvű írásom is megjelenik a magzatok jogállásával kapcsolatosan látható paradox és feloldhatatlan jogi helyzetekről is.
Ha már sci-fi, újabban szépirodalommal is próbálkozom, számos novella van a fiókomban az elmúlt 15 évből. A most szeptemberben megjelent és az újságosoknál megtalálható Képmás Magazinban olvasható egy novellám Stanislaw Lemről, a lengyel sci-fi irodalom ikonikus alakjáról. 13-án meg a Felczak Alapítványnál Lem-estet tartunk. A LEM 100: A kelet-európai tudományos fantasztikus irodalom óriása esemény Facebook oldalán korlátozott számban még lehetséges regisztrálni, várunk mindenkit sok szeretettel!
