15 évvel ezelőtt Marietta hét métert zuhant egy szórakozóhely teraszáról, azóta gerincsérültként él. Végül nem lett parasportoló, influenszer vagy blogger, de tavaly megszületett kisfia, akire nagyon sokat vártak. A társadalomban a fogyatékos gyereket nevelő szülők nehézségeivel egyre többet foglalkoznak, de a fordított helyzet jóval kevesebb figyelmet kap. Pedig a velük kapcsolatos káros sztereotípiák és a velük nevelkedő gyerekek vélt hátrányainak elosztásában sokat segít a nyilvánosság.
„Néha átfut az agyamon, hogy mit csinálnék most, harminckét évesen, ha aznap este egyszerűen visszasétálok az asztalunkhoz, és semmi rendkívüli nem történik. Valószínűleg lenne már legalább egy gyerekem. Anyukámnak már akkor mondták, hogy lehet még nagymama, amikor kitoltak a műtőből. Szeretnék is anya lenni, csak ezzel a balesettel sok idő elment az életemből, és azért nálam kockázatos a várandósság és maga a szülés is. Kellett mellém egy ember ahhoz, hogy ezen ne aggódjak, és most már úgy érzem, készen állok rá. Csak a gyakorlati kérdések foglalkoztatnak: hogyan hajolok majd le a kicsihez vagy megyek utána, de erre is egyre több jó példát látni” –
– mondta Marietta egy 2016-os interjúban az nlc-n. Az eltelt hat évben Marietta feleség lett és egy egyéves kisfiú, Tomka anyja, a Molnár vezetéknevét Jávorra cserélte, és nem utolsósorban már vannak válaszai ezekre a kérdésekre és kétségekre.
Marietta 2007 szeptemberében a Komjádi uszoda tetején lévő szórakozóhely teraszáról zuhant ki, és deréktól lefelé lebénult, azóta kerekesszékben él. Bár szerinte sorstársai közül sokan túlzott optimizmussal takargatják el ezt a traumát a világ és még önmaguk elől is, ahogy egy időben ő maga is tette, a fiatal nő ma már nem áltat senkit, ahogy próféta sem akar lenni, aki önmárkát csinálva az állapotából elhiteti Facebook-posztjaiban a nagyvilággal, hogy minden rendben van. A beszélgetésünk kapcsán is kétségei vannak, hiszen szerinte egyáltalán nem olyan nagy szám, hogy egy kerekesszékes nő gyermeket vállal. Akárcsak sok más anya, ő is csak következetes szeretne lenni, olyan, aki nem erőlteti rá a meg nem valósult álmait a gyerekére, hanem hagyja, hogy a saját útját járja. Mégis az hallatszik ki a mondatai közül, valahol bánja, hogy végül „nem vitte sokra” – ahogy ő fogalmaz, és nem lett belőle például parasportoló. Mintha a világ mindig többet várna tőle.
(…)
Nem tudom ellátni úgy a gyerekemet, ahogy szeretném
Hazaérkezve aztán minden természetes lett. „Hatalmas szerencsém van, hogy a férjem hátán fát lehet vágni. Amikor Jack Russellként ugrálok körülötte, hogy úristen, mi lesz, akkor ő csak annyit mond, hogy megoldjuk. Neki sosem derogált, hogy pelenkát cseréljen, felkeljen éjszaka – első perctől kezdve tudtunk csapat lenni. Az első két hét erre jó felkészítő volt, ha ott szétesünk, a továbbiakat sem tudjuk jól megoldani” – mondja Marietta hozzátéve, hogy a gyerek körüli teendők kapcsán is általában csak pár napot jelent, amíg akklimatizálódnak egy új fejlődési szakasz kihívásaihoz. – Eleinte féltem, hogy nem tudom kivenni az ágyból, de két nap után Tomka rájött, hogy ki kell feszítenie magát, hogy elérjem, és a ruhájánál a grabancát megfogva felemeljem. Mondták a kerekesszékes szülők, hogy hihetetlenül okosak a gyerekek, és Tomka is tudni fogja, hogy kell velem viselkedni. És ez tényleg így van.
Már egészen kisbaba korától kezdve tudja, hogy másképp kell segítséget kérnie tőlem, mint az apjától.
Amikor például felállni tanult, már a második alkalommal úgy próbálkozott, hogy a hajtókarikámba kapaszkodott. Ha azt szeretné, hogy felvegyük, az apjának csak simán tartja a kezét, nálam viszont abbahagyja a sírást, odakúszik hozzám, felmászik a hajtókarikán, és jelzi, hogy vegyem fel, majd miután a karomban van, folytatja a sírást.”
Amikor megkérdezem, most hogy érzi magát, Marietta azt mondja, éppen nincs jóban a kerekesszékes léttel. Ahogy az élethelyzeteink változnak, úgy egy adott, korábban már megdolgozott probléma, trauma újabb és újabb arcát mutatja meg. Most épp az anyaság szembesíti a korlátaival, attól tart, hogy a gyerek körüli teherviselés kiegyensúlyozatlanná válik a családon belül.
„Lebénultam, segítséggel túljutottam rajta, és azt hittem, ezzel minden élethelyzetre érvényesen kipipáltam a traumát. Aztán jött Tomka, és hiába foglalkozom önismerettel, próbálom több-kevesebb sikerrel rendbe rakni magamat, most megint nagyon rossz szembesülni azzal, hogy kerekesszékes vagyok. Mindig találok valami szorongani valót, például, hogyan vegyem ki a kiságyból, de aztán mindig minden megoldódik. Sokan figyelmeztettek, hogy milyen nehéz lesz ez így, de mivel rengeteg jó példa van előttem, gondoltam, mi ez nekem a többihez képest. Csakhogy a nehéz terhesség, a koraszülés, a sürgősségi császár, a kórházban töltött idő után azzal is szembesültem, hogy senki nem foglalkozik az anyukával, apukával még kevésbé, mindenki csak a gyerekre figyel. A játszótéren pedig gyakran érzem, hogy nem tudom megcsinálni azt, amit más anyuka. Ha homokozós a hinta alja, akkor nem tudom belerakni, és nem minden helyre tudok utánamenni. Idegen anyukáktól pedig nehezen kérek segítséget. Vannak dolgok, amikhez bébiszitter kell.”
Marietta még mindig nehezen fogadja el a segítséget.
Nem tudom, mikor fogok túllendülni rajta, hogy bizonyos dolgokat más csinál a gyerekemmel, pedig úgy érzem, hogy nekem kéne.
Amikor például elmegyünk valahova hármasban, akkor is zavar, hogy a férjem tesz meg bizonyos dolgokat, amiket inkább nekem kéne. Szerintem a társadalom elvárása is, hogy egy anya mindent egyedül oldjon meg. A közvetlen környezetemből kaptam olyan kritikákat, hogy luxus, hogy bébiszittert fogadok, miért nem foglalkozom én vele, másnak szültem” – beszél Marietta azokról a bántó, leértékelő megjegyzésekről, amelyek aláássák az ember önbecsülését, különösen az ő helyzetében, és amelyek miatt könnyen hiheti el magáról, hogy alkalmatlan a szülőségre.
(…)
Amikor Marietta utoljára adott interjút, épp akkor kezdett elfáradni a világmegváltásban – ahogy ő fogalmaz, az önkénteskedés iránti igény pedig mostanra teljesen kihalt belőle. „Inkább megyek el a világ végére egy beteg macskának gyógyszerért, mint hogy emberekkel legyek. Annyit csalódtam, hogy elment tőle a kedvem. Amíg én segítettem, nagyon szerettek, aztán amikor nekem lett egy nehezebb időszakom, hirtelen senkinek nem jutott eszébe segíteni, vagy egyáltalán nem gondolták a problémámat komolynak. Ugyan vannak páran, akik írják, ha bármiben tudnak segíteni, akkor csak szóljak, de csak kevesen vannak, akik a »hogy vagy« kérdést tényleg úgy teszik fel, hogy őszintén kíváncsiak is a válaszra.”
Hogy megváltozott-e benne valami az anyaság kapcsán, arra Marietta egyelőre még nem tudja a választ. Először a régi szerepeket kell magában a helyükre rakni. „Amikor látom, hogy pár ismerősöm milyen szép eredményt ért el parasportolóként, büszkeséget érzek, de valahol van bennem egy űr is, amiért én nem lehetek ott velük. Amikor vívtam, kilazultak a csavarok a gerincemben, és ez olyan szinten tört meg lelkileg, hogy nem ment többet a sportolás. Nem akartam újra kórházba járni, és kimaradni dolgokból. Nekem az áldozatnál, ami a sportolással járt volna, többet jelentett, hogy a családommal lehessek, kiránduljak. Igazán jó lenne ebbe a választásba megérkezni, de mindig találok magamnak valamit, hogy ne tudjam igazán élvezni, azt ami van. Egyelőre még annyira lekötnek az anyasággal járó gyakorlati teendők is és a kerekesszékes létemmel való elégedetlenségem, hogy érdekes felismerés, hogy tulajdonképpen mindezek mellett én egyben anya is vagyok. Furán hangzik, de ez az igazság.”
Az eredeti cikk teljes terjedelmében az nlc.hu-n olvasható.
