Annamari Törökszentmiklóson él férjével és két kislányával. Szolnokra jár dolgozni a Vakok és Gyengénlátók Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Egyesülete által fenntartott elemi rehabilitációs központba, ahol klienskoordinátorként dolgozik. Ebben eddig talán semmi különös nincs, de ha hozzá tesszük, hogy mindezt fehérbottal teszi akkor már kezd kirajzolódni egy hétköznapi hős nem hétköznapi története.
A törökszentmiklósi hölgy boldog édesanya és feleség, aki már a munkájában is azt teheti, ami szociálpedagógusként a feladata: segíthet másoknak, a látássérült sorstársainak.
Zana Anita: Igazából úgy tudom, régóta kapcsolatban vagy az egyesülettel.
Kovácsné Mendler Annamária: Először az egyesület tagja lettem, ennek úgy húsz éve. Akkor még igazából gyengénlátó voltam. Utána elkezdtem önkénteskedni. Törökszentmiklóson tartottak információs napot, édesanyámmal elmentünk, ott jelentkeztem önkéntesnek.
Idő közben veszítetted el a látásodat?
Igen. Hároméves koromtól van egy autoimmun-betegségem, ami egy mandulaműtét után derült ki.
Ez ebből ered?
A mai napig nem derült ki, hogy miért, a családunkban nincs szembeteg vagy látássérült. Előszőr nem tudták, mi bajom van, aztán elküldtek Debrecenbe, majd Pestre. A tüneteim első körben a lábaimat érintették, sántítottam, fel voltak dagadva a térdeim a mandulaműtét után. Az ORFI-ban jöttek rá, hogy ez egy autoimmun-betegség, átküldtek szemészetre a Budai Irgalmasrendi Kórházba, ami az ORFI-hoz tartozott. Akkor mondták, hogy a szememen is rajta van ez az autoimmun-betegség, ami krónikus gyulladást okoz, a szivárványhártyám volt begyulladva. Próbálták lehúzni szteroidokkal, injekciókkal, szemcseppekkel. Fokozatosan ment el a látásom az évtizedek alatt. Nagyon lassú folyamat volt ez.
Az önkénteskedés miben nyilvánult meg?
Területi képviselő voltam. Törökszentmiklós és környékén az ottani körzeti csoportot egy hölgy vezette, aki szerette volna átadni a tisztséget. Fiatal voltam, tele voltam tervekkel, és abban bíztam, hogy hátha tudnék lendíteni a dolgokon. Aztán nekem is az élet folyamatosan hozta a kihívásokat. A főiskola is nagyon sok időmet elvette, így az önkénteskedés abbamaradt.
Szociálpedagógus vagy. Miért pont ezt választottad?
Sokat gondolkodtam gimiben, hogy hogyan, mit szeretnék továbbtanulni. Akkor még nem igazán tudtam, hogy mit kezdjek magammal kezdeni. Az egyik osztálytársam szociálpedagógusnak jelentkezett. Elmondta, hogy ez miről szól, és akkor nagyon megtetszett. Engem Jászberénybe vettek fel levelezőre, az osztálytársamat pedig a tanítóképzőre vették fel. Amikor én oda kerültem a főiskolára, akkor tényleg azt éreztem, hogy nagyon jó választás volt, nagyon a helyemen vagyok, nagyon-nagyon szerettem a sulit, és a tanáraim is nagyon normálisan álltak hozzám az egész négy év alatt, amíg oda jártam, az osztálytársaim is jó fejek voltak. Ez tényleg egy jó környezet volt számomra, és azt éreztem, hogy én tényleg ezt szeretném tanulni. Azt éreztem, hogy szeretnék segíteni az embereknek, kiindulva a saját helyzetemből is, hogy látássérült vagyok. Több szakot is meg lehetett jelölni, a szociálpedagógia mellett a gyógypedagógiát is megjelöltem a Bárczin, de úgy éreztem, ehhez kevés voltam.
A gimi után kihagytam egy évet, és felmentem Budapestre a Vakok Elemi Rehabilitációs Központjába (korábban Vakok Elemi Rehabilitációs Csoportja- a Szerk.), a VERCS-re. A VERCS-en tanultam meg a fehérbotozást, és úgy készültem tudatosan, hogy szeretnék főiskolára menni, meg kellett tanulnom gépírni vakon, fehérbotot használni.
Akkor tanultad meg a braille-t is?
Igen, egyszerre, ez ilyen bentlakásos. Számítástechnikát, braille-t, főzést és fehérbottal való közlekedést tanultunk. Beszereztem egy laptopot, diktafont, és így tanultam a főiskolán; rengeteget szóbeliztem, a beadandókat pedig otthon laptopon írtam meg.
Aztán a Teljes Életért Kft-nél kezdtél el dolgozni?
Ahogy elvégeztem az iskolát, a Teljes Életértnél kezdtem dolgozni 2012-ben, de ott nem a végzettségemnek megfelelő munkakört töltöttem be, hanem sima egyszerű csomagoló voltam. Betanítottak a munkára, Törökszentmiklóson volt a munkahelyem.
Az annyiban volt egyszerű, hogy a lakóhelyedhez közel volt.
Igen, meg ott volt felvétel. Az egyesülettel ettől függetlenül folyamatosan kapcsolatban voltam, csak nem olyan intenzitással. Volt, hogy sikerült eljutnom a rendezvényekre, volt, hogy nem. A főiskola meg a munka töltötte ki az időmet. A csomagolóban pár hónapig dolgoztam, aztán volt előrelépés, a webshopot kezeltem Szolnokon. Kérdezték, be tudok-e járni, mondtam, hogy igen. A Jubileum téren dolgoztam ezek után.
Ekkoriban születtek a lányaid?
Igen. Van egy négy- és egy hatéves kislányom.
A férjeddel hogyan ismerkedtettek meg?
Ő teljesen egészséges. Egy baráti társaságban egy kerti partin ismerkedtünk meg, és elég hamar el is jegyzett, elég hamar összeköltöztünk. A gyermekvállalás is elég hamar megfogalmazódott bennünk, erre tudatosan készültünk fel. Akkor én Nagy Zsuzsanna tiflopedagógussal – pszichológussal, az elemi rehabilitációs központ szakmai vezetőjével vettem fel a kapcsolatot az egyesületen keresztül.
Mert akkor már volt elemi rehabilitációs központ itt Szolnokon. És akkor ugye a gyermekek ellátását tanultad?
Igen, azt is, meg fehérbottal való közlekedést is tanultam, mert megváltozott a lakóhelyünk. Huszonnyolc évesen költöztem el a szüleimtől, a párommal albérletbe költöztünk. Önálló háztartást kezdtünk vezetni, tanultam főzni, megismertem a környéket, és amikor szóba kerültek a gyerekek, Zsuzsival csecsemőgontozást gyakoroltam. Zsuzsi hozott egy élethű babát, akin keresztül tanultam a gondozást hogyan veszem fel, pelenkázom, fürdetem, hogyan fogom a gyerekeket a fürdetéskor, hogyan öltöztetem, hogyan adom a szájába a cumisüveget, hogyan etetem kiskanállal, hogyan mérem ki a tápszert, hogyan adom a gyógyszert stb. Zsuzsi akkor nagyon sokat segített, hogy az önbizalmam megjöjjön. De igazából több hónappal a gyerek születése után jött meg az igazi sikerélmény. Kezdetben bennem is voltak félelmek, mint szerintem minden anyában, a környezetemben is a mamák féltettek, de aztán hála Istennek bebizonyosodott, hogy ez megy.
Amikor nagyobbak lettek a gyerekeid, az egyesületbe, mint munkavállaló tértél vissza?
Valóban, az egyesülethez kerültem munkavállalóként 2021-ben, mint szociális munkatárs a Szántó körúti irodában, és utána tavaly óta vagyok itt az elemi rehabilitációs központban, mint klienskoordinátor.
Jól érzed magad a munkahelyeden?
Igen. Nem olyan rég vagyok itt az elemi rehabilitációs központban, de azt gondolom, hogy beilleszkedtem, a munkatársakkal is kiegyensúlyozott munkakapcsolatom van, a munkámat is el tudom látni, de azért ehhez kaptam segítséget. A számítógép akadálymentesített, van rajta Jaws, az androidos telefonomon fut a talkback, így tudom használni ezeket az eszközöket. Úgy érzem, a helyemen vagyok, emberekkel foglalkozhatok, szeretem csinálni, szeretek az emberekkel beszélgetni, a problémájukat meghallgatni. Úgy érzem, ez így rendben van.
A családodban is?
Igen, mind a munka, mind a család szempontjából. A férjem is dolgozik. Azóta volt még egy költözésünk, most egy kertes házban lakunk. Szolnokra fehérbottal járok. A költözés nem olyan régen történt, ez férjem szülői háza. Ezt az útvonalat már Mártonné Guth Tímea tiflopedagógussal tanultam meg. Úgy gondolom, nagyon sok segítséget kapok, nagyon hálás vagyok ezért az embereknek. Amikor munkába jövök, vadidegenek is segítenek. Ezeket én szívesen fogadom. Elég hamar felveszem a fonalat az emberekkel, szeretek a buszon is beszélgetni velük. A családban meg van egy napi rutinunk és van egy munkamegosztásunk, a férjemmel ezt együtt nagyon jól tudjuk kezelni. Megvan, kinek mi a feladata, ki mikor mit végez el. A férjem szokott főzni, én mosok, mosogatok, elmegyek boltba, így megvan a munkamegosztás, és nagyon hálás vagyok a férjemnek, hogy ebből kiveszi a részét. Szeretném kiemelni, hogy anyukám is ott van mellettem.
Mondtad, hogy a nagyobb lányod már iskolás. Jól veszi az akadályokat?
Igen. A tanítónénik tudják, hogy én látássérült vagyok, a férjem hozza-viszi a gyerekeket óvodába, iskolába, mert a lakhelyünktől messze van az iskola, óvoda. Ha közelebb lenne, én is tudnám vinni őket. Az iskolában tud tanulni, ha hiányzik, a férjem tanul vele. Van, amit én is meg tudok neki tanítani. Például a matematikában tudok segíteni, vagy alap dolgokban, megtanítottam bekötni a cipőjét, öltözködni. Igyekszem önállóságra nevelni őket. Nem azt jelenti, hogy minél hamarabb leváljanak, de azt igen, hogy mire tizennyolc-húsz évesek lesznek, tudjanak magukra mosni, kenni egy szelet kenyeret, elmenni önállóan a boltba. Én talán szigorúbb vagyok a gyerekekkel, mint a férjem, de szerintem ez nem baj. Ha definiálnom kellene magam, nekem elsősorban a családom van, sosem voltam karrierista, de fontos a munkahelyem is. Odafigyelek, hogy amit csinálok, az jól legyen elvégezve, de nekem a családom a legfontosabb. Néha egyensúlyozni kell e két dolog között, de próbáljuk az egyensúlyt megtalálni. Úgy érzem, hogy a helyemen vagyok.
