„Néha olyan, mintha egy külső tükörként látnám magam, mintha egy másik emberről beszélnék, és csak szemlélem, monitorozom magam” – állítja egy sportos, tizenkilenc éves egyetemista fiú, aki egy napját sem tudja elképzelni zene nélkül, és teljesen el tud veszni a fantáziájában.
A 19 éves Tomek Milan négy éve tudta meg, hogy magasan funkcionáló autista. Küzdött azért, hogy helyre tegye magában azt a kifejezést, amit kortársaival együtt vicces jelzőként használtak. Ma már komolyan reflektál önmagára, és elfogadta a furcsaságát, sőt nem is szeretne más lenni.
„Amikor ki kellett állnom mások elé, halálfélelmet éreztem”
Tomek Milan az autista szót poénként használta, és az érintettekről torz kép élt benne. Fogyatékosságnak tartotta, mint ahogy – szerinte – a társadalom jó része. Amikor a pszichológusa szembesítette azzal, hogy gyerekkori autizmussal él, nem akart hinni a fülének, és teljesen kétségbeesett.
Valójában az erős szorongásaim miatt kerültem sportpszichológushoz, ami a focimeccseken olyan erős méreteket öltött, hogy amikor ki kellett állnom mások elé, halálfélelmet éreztem.
„Az iskolában is lámpalázam volt, és eljutottam a végletekig. Édesanyám támogatott abban, hogy keressünk egy terapeutát. Ott derült ki, hogy generalizált szorongásom van, amit súlyosbítottak a magán és családi problémáim, és ezek olyan rohamokba torkollottak, amelyek a pánikroham előzményei. Ott álltam a gyerekkori autizmus kimondott diagnózisával, és nem tudtam mit kezdeni vele.”
Milan az első sokkot követően tájékozódni kezdett, és elindult az önismeret útján. Ha nem jár utána, mi is ez valójában, akkor teljesen elveszett volna identitásában, így viszont még időben ráébredt arra, hogy ez nem betegség, hanem egy széles spektrumon mozgó fejlődési zavar. A múltját, a viselkedését és a furcsaságait is kezdte megérteni, amit egyébként normálisnak tartott, és a külvilág sem észlelt problémaként.
(…)
Milan szereti az önállóságot, és vonzónak tartja az egyedüllétet, de csak addig, amíg jól mennek a dolgok. „Ha most külön kellene költöznöm, lehet, hogy fenntartanám magam, de olyan érzésem lenne, hogy mivel még gyerek vagyok, nincs ott semmi keresnivalóm. Tudom, hogy eljön a különköltözés ideje, de az édesanyám mindig mellettem lesz. Olyan közegben képzelem el az életemet – legyen ez baráti társaság vagy házasság –, ahol azt érzem, hogy önmagamért szeretnek, ahol meg tudom mutatni, hogy ez én vagyok, és ahol tudok segítséget nyújtani a társadalomnak akár önkéntesként, akár a saját életemről beszélve. Emberi kötelességnek érzem, hogy amit önmagam fejlesztésével megértettem, azt másokkal is megosszam.”
Az egyetemista fiú szerint minden autizmussal élőre jellemző, hogy a szociális térben nehezebben mozog. Fontosnak érzi a társadalmi elfogadást és azt, hogy ne egy sztereotípia szerint kezeljék az érintetteket, hiszen mindenki eltérő, külön-külön meg kell tapasztalni az érzékenységi szintjét. Milan örül annak, ha humorral közelítenek felé, de mások félnek a közvetlenségtől, lassan „kóstolgatnak”.
Ha bárki korombeli magára ismerne – biztat mindenkit –, merje leverni a tabukat, forduljon szakemberhez, és induljon el az önismeret útján, hogy tudja, mit miért csinál. Ha ezt nem teszi meg, káosz lesz az élete.
Fogadja el magát, mert a fura is lehet menő.
Én sem szeretnék más lenni. Nem szabad idegenkedni a témától. Ha valakinek segíteni tudok, én leszek a világ legboldogabb embere” – zárja sorait a magasan funkcionáló autista fiatal.
Az eredeti cikk teljes terjedelmében a KÉPMÁS Magazinban olvasható.
