Most nem másoktól kérdezek, hanem magamtól. Nem mások véleményét próbálom szép és érthető szavakba önteni, hanem a sajátomat. Mindezek csak gondolatindító morzsák, a többi tőled függ Kedves Barátom, Kedves Olvasóm!
Szóval, hogyan is állunk önmagunkkal a világban? Hány és hány helyen akarunk megfelelni egyszerre, hány fajta szerepben próbálunk tündökölni? Senki sem tudja, én sem. Sok dolgot meg akarunk mutatni magunkból, de legalább ugyanannyit elfedni. Mert azt hisszük, attól gyengék leszünk, ha másoknak megmutatjuk igazán önmagunkat. Hogy úgy mondjam, az emberek között mostanság az őszinteség nem pálya. Kommunikációs harcokat vívunk a munkában és az egyéb kapcsolatainkban egyaránt. A hallgatás is kommunikáció. Egy biztos: mostantól én nem fogok tovább hallgatni.
Jó kérdés az is, hogy mikorra jutunk el arra a szintre, hogy valóban azt mondhassuk: „ismerem magam”, tisztában vagyok a céljaimmal és a cél eléréshez szükséges képességeimmel. Tartok tőle, hogy ezt egy egész életen át tanuljuk, de azt hiszem, szerencsésnek mondhatom magam abból a szempontból, hogy fogékony vagyok az emberek gondolatira, a társadalmi kérdésekre, és már gyerekkorom óta van véleményem a világ dolgairól.
Megvallom: nekem is sokáig tartott, mire eljutottam ide, hogy fel merem vállalni a gondolataimat és egyben önmagamat. De jól tudom, nincs más út, csak ez.
Ez számomra egy új kihívás, egy belső és egy külső utazás egyszerre.
“Több és kevesebb vagy magadnál.
A kis eltérést: hogy mi voltál:
megmérni nem tudod soha,
de mindig érezni fogod, –
mint például én azt, hogy a
ruhámban meztelen vagyok.”
(Szabó Lőrinc: Számvetés)
