17 évesen már kortárs táncot oktatott, majd konduktori diplomát szerzett, és nemrég kerekesszékes gyerekek számára is elindította táncóráit. Fröhlich Viola minden koreográfiája egy-egy üzenet köré épül, amivel sokat ad azon fiataloknak, akik a táncon keresztül tudják igazán kifejezni mély érzelmeiket, bánatukat, örömüket. Viola szeretné, ha nem a kerekesszékes táncoktatást emelnék ki a repertoárjából, hanem egyszerűen azt mondhatná: kortárs táncot oktat, s óráin részt vesznek kerekesszékes gyerekek és felnőttek is.
Mikor kerültél először kapcsolatba mozgássérültekkel?
A szüleim orvosok, az ikertestvérem is az lesz, és sokszor láttam, hogy ők nemcsak gyógyítanak, hanem segítenek bárkinek, aki rászorul. Volt személyes élményem is: jóban voltam egy kerekesszékes kislánnyal, és szerettem volna, ha ő is velem jön balettozni, de azt mondták, nem jöhet. Nem értettem, miért, hiszen pont olyan kislánynak láttam, mint magamat. A gimnáziumban is volt egy mozgássérült évfolyamtársam, őt láttam táncolni is kerekesszékben, és én csak azt figyeltem, milyen szépen mozog…
Hogyan kötődik az életed a tánchoz?
Négyéves korom körül elkezdtem balettozni, aztán negyedikes koromban felvételiztem a Táncművészeti Egyetemre, de nem vettek fel. Nagyon összetört a kudarc, felső tagozatosként viszont megtetszett a hiphop, komolyan táncolni kezdtem, és az akkori tánctanárom elkezdett kiképezni oktatónak. 17-18 évesen már egy tánctáborban tanítottam. Nagyon szeretek minden koreográfiám mögé üzenetet is tenni, valamilyen téma köré építeni őket. Ott, a táborban pont egy olyan koreográfiát tanítottam, amelynek az önbizalom, önmagunk elfogadása volt az üzenete. Sok velem egykorú vagy fiatalabb lány tudott ezzel azonosulni, mert az önbizalomhiány, az önutálat sok fiatalnál komoly probléma.
Rengetegen sírtak az órámon, utána odajöttek és elmondták, milyen jó érzés volt áttörni ezt a lelki falat. Ez volt az első olyan élményem, amikor azt éreztem, átment az üzenetem, mások a tánc által tudnak vele azonosulni.
A másik megható, meghatározó élmény, amikor meghalt a nagymamám, akit nagyon szerettem, és az emlékére készítettem huszonöt tanítványommal egy koreográfiát. A fellépésünk után sírt a közönség. Fantasztikus ereje van egy táncközösségnek! Úgy gondolom, minden tánc az önkifejezés eszköze, bármilyen stílusról legyen is szó. Nem szabad mindig a legjobbnak lenni, versenyezni, a táncban minden egyes pillanatot úgy kell megélni, hogy a jelenlétet ünnepeljük.
Milyen specialitásai vannak a konduktorképzésnek? Melyek voltak az első élményeid a Pető Intézetben, amikor kapcsolatba kerültél gyerekekkel?
Ez egy négyéves, gyakorlatorientált képzés, ahol már elsőévesként minden feladatsort, mozgásfejlesztő programot, tanórát láthattunk testközelből. A Pető Intézetnek két gyakorlati helyszíne van: az egyik félévet egy óvodában, a másikat egy általános iskolában töltöttem. Az ovis gyakorlatomon voltam éppen, és nyitva volt az egyik csoportszoba ajtaja, amikor megláttam egy kislányt rózsaszín járókerettel. Tetőtől talpig rózsaszínbe volt öltöztetve: rózsaszín hajgumi, de még a térdsíne is rózsaszín volt, csak integetett és mosolygott. Akkor már tudtam, hogy ezt szeretném csinálni. Később ez a kislány, aki akkor volt négyéves, eljött a kerekesszékes táncórámra is. Nagyon jó érzés kint állni a gyerekek előtt! Kicsit színészkedni is kell, a különböző gesztusokat, mimikákat sokkal jobban felnagyítani, hogy érdekes legyek, hogy fenntartsam a figyelmüket, hogy arra késztessem őket, mozogjunk együtt.
Úgy látom, még mindig elhúzódnak az ép emberek a sérüléssel, mozgáskorlátozottsággal élőktől – bár nagyon sok nyitott, segítőkész ember is él Magyarországon. Neked mik a tapasztalataid?
Sajnos én is így látom. Nem is annyira az elhúzódást, inkább egyfajta félelmet érzékelek. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy egyáltalán nem baj, ha egy gyerek elsőre furcsán reagál egy mozgássérültre, mert nem tudja, miről van szó. De az szörnyű, ha úgy szocializálják a gyerekeket, hogy félni kell attól, aki másmilyen. Az is baj, ha nem kíváncsiak.
Ha csak egy picit odafordulnak, máris meglátják, hogy a sérültek is ugyanolyan emberek, mint bárki más.
A Pető Intézetben sok gyerek van, akik helyzete egyébként sem könnyű, mert nevelőotthonosak vagy meghaltak a szüleik, de a konduktorok folyamatosan és odaadóan megtesznek mindent, hogy a rossz dolgokat ők ne éljék meg olyan borzasztóan. Sok feltételnek kell teljesülnie ahhoz, hogy integrálható legyen egy mozgássérült gyermek, de itt, a Petőben nagyon jó a közösség.
(…)
Az eredeti írás teljes terjedelmében a KÉPMÁS Magazinban olvasható.
