A 2022-es Sziget Fesztivált augusztus 10–15 között rendezték meg. Az évekig elhúzódó pandémiás helyzet mindannyiunkat megviselt, így a hűséges rajongók annyira vágyták már ezt a fesztivált, mint szomjazó vándorok azt az egy csepp vizet. Magam is az ő táborukat erősítem. Hiába a sok akadály, amit kerekesszékesként meg kellett ugranom (olykor akár szó szerint is), az élmény mindenért kárpótolt.
Immár hetedik alkalommal látogattam el a Sziget Fesztiválra, de a három év kihagyás olyan érzéseket keltett bennem, mintha egy örökkévalóság telt volna el az utolsó fesztiválélményem óta. Időnként már-már meglepődve néznek rám a kortásaim (33 éves vagyok), hogy mi vonz még mindig ebben a rendezvényben, hiszen mit is csinálunk mi ott, „szigetlakók”? Tikkasztó hőségben, a hömpölygő tömeggel együtt poroszkálunk a forró aszfalton, miközben olvad le rólunk a töménytelen mennyiségű por. A zene hangos, az emberek több alkoholt isznak, mint vizet, meg egyébként is: lassan fel kellene már nőni…
Számomra sokkal többet jelent a Sziget, mint egy féktelen bulit, amin úgy tombolunk, mintha nem lenne holnap. Én minden egyes alkalommal úgy lépem át (vagyis gurulok be) a fesztivál kapuján, mintha egy másik dimenzióba érkeznék, ahol szabadság vár, elfogadás, nyitottság, összefogás, jóindulat és szeretet.
Itt mindenki egyenlő, önazonos és önfeledt, én pedig kerekesszékesként ezt az életérzést keresem a világban, amit sajnos a hétköznapi életemben sosem érzékelek olyan minőségben és mélységben, mint ebben az egy hétben.
Annak idején nem voltam egy koncertre járó típus, de amint beleszippantottam a Sziget nyújtotta szabadság levegőjébe, egyből tudtam, hogy innentől már nincs visszaút. A fesztiválokat körülölelő szubkultúra nagyon megosztó: vagy azonnal beránt magába a gépezet, vagy pedig a legmesszebbre hajít. Mivel én az előbbi réteget képviselem, ezért aztán rendszeres fesztiválozó vált belőlem. Annak ellenére, hogy fizikailag és lelkileg is kimerítő napok ezek, megyek, mert sodor magával a társaság, a színek, az ízek, a hangulat. A mindenhol mosolygó, éneklő, táncoló emberek, a nyüzsgő tömeg, azaz a színes buborék, ahová csak az kívánkozik be, aki már legalább egyszer átélte. A Sziget az a hely, ahol ha elkezdek hangosan énekelni egy dalt, öt percen belül az egész tömeg velem együtt énekli, sőt, egy időre még az éppen arra masírozó szimfonikus zenekar is becsatlakozik. Így hát talán nem csoda, hogy imádok ebben a buborékban létezni, és nem engedem, hogy kipukkadjon; kint tartom a valóságot, ameddig csak lehet.
(…)
Számomra az átélt élményeim legnagyobb tanulsága, hogy egyáltalán nem kell mindenről lemondanom csak azért, mert eltérek az átlagtól, sőt, bátran ki merem jelenteni, hogy itt az átlagon felüli, egyedi és utánozhatatlan emberek alkotják a többséget. Ami pedig a legfontosabb, hogy a „Szabadság Szigete” egy, a nevéhez méltó hely, ahol felhőtlenül szórakozhatunk, elengedhetjük a hétköznapok fáradalmait, és szabadnak érezhetjük magunkat. Akár kerekesszékben, akár anélkül.
A cikk teljes terjedelmében a KÉPMÁS Magazinban olvasható.
