Férjének köszönhetően talált rá a fogyatékkal élők részére biztosított sportolási lehetőségekre. Kezdetekben csak hobbiként fogta fel az egészet, de hamar rájött, több rejlik benne. A New York-i paralimpiára való kijutást tűzte ki célul, amiről három éremmel térhetett végül haza – a Magyar Paralimpiai Bizottság honlapjának cikke Király Józsefné életútját mutatja be.
A fővárostól távol, egy kisebb faluban született és élt családjával. Gyermekként a lábi sérültsége miatt számos akadályba ütközött, ezért nagymamája lehetőségek után nézett.
Mikófalván születtem, ahol túl sok lehetőségem nem adódott. Nagymamám nagyon erős személyiség volt, szerinte nem lehetett volna belőlem semmi, ha a faluban maradok. Ő halott először a budapesti mozgásjavító intézményről (a mai Mozgásjavító Általános Iskola, Szakközépiskola, Egységes Gyógypedagógiai Módszertani Intézmény és Diákotthon), és azt mondta, nekem ott a helyem.
A szüleimnek ez nem tetszett, de mama döntött erről. Emlékszem, kemény felvételin kellett keresztül menni, de megérte. Jó közösségbe kerültem, szerettem az osztályfőnökünket, hétvégente pedig hazaengedtek minket. Persze nagyon hiányzott a családom. Négyen vagyunk testvérek, őket mind magam mögött hagyva jöttem fel Budapestre.
Tanulmányok befejezését követően visszaköltözött szülőfalujába, de nem maradt sokáig. Végül Egerbe költözött, ahol megismerte a fogyatékkal élők sportolási lehetőségeit.
Eleinte, Mikófalváról, naponta jártam vonattal a megyei kórházba dolgozni, majd egy év után átmentem az egri Tanárképző Főiskolára (mai Eszterházy Károly Egyetem- szerk.). 1970-ben házasodtam össze férjemmel Egerben, és két lányunk született.
Nem sokkal ezután megalakult a Mozgássérültek Heves Megyei Egyesülete, a férjem jóvoltából. Egyik alkalommal meghívták őt Szombathelyre egy versenyre, ahova én is vele tartottam. Akkor szembesítettek azzal az ötletükkel, hogy én is szálljak be a dobószámokba.
Azt se tudtam eszik-e vagy isszák azokat a szereket, amiket elém raktak. Végül rávettek, elindultam az akkori három dobószámban, gerelyhajításban, súlylökésben, diszkoszvetésben és nyertem. Onnantól kezdve olyan motivációt kaptam, ami folytatásra kényszerített. Férjem is mellettem állt, buzdított engem.
Innentől fogva sorra járta az országos versenyeket. Folyamatosan javultak az eredményei, sorra nyerte a bajnoki címeket. Még nagyon újnak számított a dobóatléták között, amikor is rátalált az ülőröplabdára.
Elcsábítottak a terembe, hogy próbáljam ki az ülőröplabdát. Nem vagyok túl magas termetű, ezért se éreztem túl kényelmesen magam ebben a sportágban, de a szerváimmal nem tudtak mit kezdeni az ellenfelek. Nagyon jól tudtam eltalálni a labdát, ütéseim szinte védhetetlenek voltak.
Az atlétikát és az ülőröplabdát nehéz volt összeegyeztetni. Mindkét sportágban versenyeztem, de egy idő után választanom kellett. Tudtuk jól, hogy 1984-ben megrendezik a paralimpiát, erre szerettem volna fókuszálni.
Végül az atlétika mellett tette le voksát, és folytatta a felkészülést a dobószámokban. Az egri főiskola testnevelési tanszékén keresett magának egy edzőt, akivel fel tud készülni a New York-i paralimpiára. Ez abban az időszakban nem ment túl egyszerűen, de végül megtalálta a megfelelő szakembert.
Három atlétikaedzőt kerestem fel akkor a tanszéken. Akkor nem volt menő dolog elvállalni egy mozgássérült sportoló felkészülését. Ingyen, bérmentve edzeni valakit úgy, hogy abból neki semmi jutalom ne származzon. Ráadásul egy tanintézmény falai között dolgoztunk, egy kolléga nem fog pénzt kérni a munkatársától. Végül Galambos Sándor vállalt engem.
Kemény edzésterveket állított össze, volt mindenféle feladat. Együtt végeztem a munkát a Sándor tanítványaival, akik ép sportolók voltak. Legtöbb alkalommal sikerült őket felülmúlnom, ezért az edzőnk velem példálózott nekik. De azért meg kell jegyeznem, igazán nehéz dolog volt mindennap lejárni a pályára.
A rengeteg befektetett energia egy idő után megtérül. Eleinte országos, későbbiekben pedig nemzetközi versenyekre járt, ahol sorra érte el jobbnál jobb eredményeit. Végül, a kitűzött cél, a New York-i paralimpia, mint álom, egyre közelebb került.
A paralimpiát megelőző nemzetközi versenyek egyszerűek voltak. Kimentünk az adott országba, versenyeztünk, és szinte már jöttünk is haza. Ha az emlékezetem nem csal, akkor Belgiumban rendeztek Európa-bajnokságot nem sokkal New York előtt.
Azt az Eb-t sikerült megnyernem, ez pedig biztos alapot adott nekem a soron következő nagy megmérettetésre. Az Amerikai Egyesült Államokba abban az időben nagyon körülményes volt eljutni. Rengeteget utaztunk repülővel, majd mikor megérkeztünk nagyon vigyáztak ránk, nagy felhajtás volt az egész paralimpián. Ronald Reagen részt vett a megnyitó ünnepségen, és külön magyarul köszöntött minket: „Isten hozta a magyarokat!”. Állva tapsoltak bennünket a lelátón lévő szurkolók.
Ezt a gesztust semelyik másik országnak nem tette meg. Marandandó élményem még az volt, amikor Szabó Tiborral majdnem lekéstük a versenyszámunkat. Rendőrautóba ültettek minket és úgy vittek a stadionhoz.
A körülmények és a körítés adott volt egy sikeres paralimpiai szerepléshez. A mai napig legsikeresebb Magyar Paralimpiai Csapat szerepléséhez a dobóatléta is nagyban hozzájárult ezüstérmeivel.
Súlylökésben indultam el először, ami majdnem tökéletesen sikerült számomra. A versenybírók nem igazán voltak a helyzet magaslatán. Az egyikőjük yardban, a társa pedig centiméterben írta az eredményeket. Nagyjából 15-20 centiméterrel löktem nagyobbakat a első helyen lévő versenytársamhoz képest. Ám a bírók furcsa méricskélésének köszönhetően nem én lettem az első.
Óvásra nem volt lehetőségünk, hiszen nem beszélte senki megfelelően a nyelvet. Azonban én nem keseredtem el, az ezüstéremnek is ugyanannyira örültem. A másik két dobószámban nem voltam annyira erős, mint súlylökésben. De azért sikerült összesen három ezüstérmet hazahoznom. Az akkori olimpikonok külön gratuláltak a paralimpiai csapatnak az elért, nagyszerű eredményekhez.
A paralimpiát követően még egy darabig motivált maradt, azonban a magánéletet sem szerette volna teljesen a háttérbe szorítani. Noha az atlétika pályát már nem keresi fel, még mindig fontosnak gondolja a sportolást, ami elengedhetetlen az életünkben.
Ahogy említettem, mindennap jártam edzésre, ebbe egy idő után elfárad az ember. Családom támogatása továbbra is megvolt. Sokszor közös program volt az edzésre járás. Gyerekeim hozták vissza az eldobott diszkoszt, súlygolyót vagy gerelyt. Éreztem, hogy már nem ugyan olyan ezt az egészet csinálni, mint régen. Ehhez hozzájárult az, hogy megváltoztak a sérültségi kategóriák, ezáltal az enyém is megszűnt (L5). Így, olyan ellenfeleim lettek, akiknek nem volt sérült a lábuk.
Nem tudtam mire vélni a változtatást, nagyon nem jött jól. A nemzetközi kategória módosítása nagyon megváltoztatta a lehetőségeimet. A korábban elért eredményeim csak a saját akaraterőmnek, kitartásomnak volt köszönhető. Szépen lassan befejeztem a sportolást.
Sajnálattal tapasztaltam, hogy mások nem érkeztek a helyemre. Attól tartok, sokan félnek a különböző sérültségükkel belevágni a sportolásba. Mindenkinek szüksége van a mozgásra, ezt sosem szabad elfelejteni. Elmúltam már 70 éves, de mindennap kimegyünk sétálni. Merni kell kimozdulni, élni az előttünk álló lehetőségekkel.
Családomban megmaradt a sport szeretete; lányom olimpikon volt, Barcelonában judosként vett rész a Játékokon. Unokáim pedig a vízilabdában értek el kiemelkedő sikereket. Kisunokáim közül Huszti Vanda most is Dunaújvárosban játszik.
