Gyönyörű fogalmazásban mesélte el egy 11 éves kisfiú, milyen az élet az ő kisöccsével, aki olyan tiszta és ártatlan, mint egy kisbaba. A Facebookon terjedő posztot olvasva megtelik az ember szíve melegséggel.
Én és a kisöcsém
Ez a történet két kisfiúról szól, akik teljesen mások. Az egyik nem átlagos, nem beszél vissza a szüleinknek, nem veszekedik, nem beszél csúnyán, nem rosszalkodik. A saját világában él bezárva. A másik, a bátyja, aki átlagos, néha visszabeszél, veszekszik, csúnyán beszél és rosszalkodik. A világnak él. Én és a kisöcsém. Erről szól a sztori.
Visszaemlékszem kicsi koromra, mikor úgy vártam, hogy az öcsém már akkora legyen, hogy játszhassak vele. Aztán nem így lett. A maga módján mindig baba maradt, csak én leszek egyre nagyobb és tapasztaltabb. Régebben nem sokat törődtem vele, legfeljebb sajnáltam magam, hogy autista testvérem van, és csak akkor vettem tudomást róla, ha hozzányúlt a játékaimhoz, vagy zavart a mesenézésben.
Aztán valami megváltozott. Persze nem lettem angyal, és most is idegesít ha az utcán minket bámulnak miatta, mert hangos ugrabugrálásával magára vonja a figyelmet, de már másképp látom őt és a kapcsolatunkat. Álmoshoz nagyon nehéz közel kerülni és mégis könnyű. Ez azt jelenti, hogy magával szeret a legjobban lenni, egyedül játszik, és zavarja, ha bárki az ő világához közel merészkedik. Mintha figyelmeztetne minket, hogy kár energiát pocsékolni abba, hogy megértsetek, hiszen nem érthettek, mert másképp működöm, mint ti. Mégis szeretik őt az emberek, mert gyakran mosolyog, jókedvű, elégedett magával, és mindenkit úgy fogad el, amilyen. Amit csinál, teljes átéléssel csinálja, beleadja szívét-lelkét. Egyedül van, de mégsem magányos, és a maga módján ragaszkodik emberekhez, így hozzám is.
(…)
Az eredeti cikk teljes terjedelmében az nlc.hu oldalán olvasható.
