Sírtunk és nevettünk, míg Kollár Noémi elmesélte a történetét. A betegségről, amit elhanyagolt, és ami miatt le kellett vágni a lábát. De arról is, hányan álltak, állnak mellette, és ez mennyi erőt tud adni. Ha hisznek az emberben, könnyebben tud hinni önmagában – írja a Magyar Krónika.
Kicsit furcsán jár, talán merev a bokája… Ezt gondolhatja, aki találkozik Kollár Noémivel. Senki sem hinné, hogy ennek a kedves, közvetlen nőnek térd alatt amputálták a lábát, és művégtaggal végzi a munkáját. Ott, ahol a műtét után hosszú hetekig, sőt hónapokig készült egy új életre, egy új életmódra. Miközben megismerte az orvosok, ápolók összeszokott csapatát, eldöntötte: csakis itt akar dolgozni.
Ez az itt a Semmelweis Egyetem Rehabilitációs Klinikájának Szeptikus Mozgásszervi Rehabilitációs Osztálya, ahol Noémi általános ápoló és asszisztens. Immár két éve. Adminisztrál, tisztába tesz, ebédet oszt, ágyneműt húz, és főképpen élő bizonyíték a betegek számára, hogy ha el is veszítették valamely végtagjukat, nincs vége sem a világnak, sem az életnek.
„Szerintem azért is olyan családias nálunk – kezdi Noémi –, mert itt nem egy-két napot töltenek az emberek. Összeszokunk a hetek, hónapok alatt. Én is hatalmas utat jártam be lelkileg és fizikailag, és már közben eldöntöttem, hogy ez a nekem való munkahely, itt érezném jól magam. Köztük. Addig ostromoltam őket, míg sikerült. (Nevet) A végzettségem megvan, és most elmondhatom: bár elvesztettem a lábam, lett egy új életem. Egy jó életem.”
Az óvodába, ahol pedagógiai asszisztens volt, az amputáció után nem tudott visszamenni. Nem sokkal azelőtt halt meg az édesapja, az akkori párja pedig a műtét után hagyta el. Új munka, új otthon, új párkapcsolat, új barátság – ezek nőttek ki a veszteségekből. És megszületett az unokája, Dominik, aki egy igazi erőforrásbomba. Rá gondolt a műtét alatt is, ezt javasolta az osztály pszichológusa.
„Ő a mindenem, és tényleg rá gondoltam. Nem voltam elaltatva, és bár nem éreztem semmit, a tudatom elég éber volt. Emlékszem a képre, ahogy a főorvos felemeli a fűrészt.”
Azóta évek múltak el, most itt áll előttünk egy csinos nő, szűk fehér nadrágban, fehér tornacipőben. Óvatos kérdésünkre, megmutatná-e a műlábát, habozás nélkül benyit egy üres helyiségbe, veszi is le a cipőt, húzza a nadrágot, mutatja a csonkot, a tokot és láb formára alakított művégtagot.
„Nem akartam, hogy azonnal lássák, nem igazi láb, ezért formáztattam ilyenre a műszerésszel. Sajnos olyan vékony bokát nem tudtak csinálni, amilyen volt.” Maga a csonk pamutharisnyával borítva illeszkedik a tokba, és az illesztést egy szilikonos, rugalmas „külső zokni” biztosítja. Nem körülményes és nem fájdalmas.
(…)
Az eredeti cikk teljes terjedelmében a Magyar Krónika honlapján olvasható.
