Az egyik nyáron Boldogházán sokat römiztünk a tatával meg a mamával. Ebéd után egy kis pihenés és olvasás után ez volt a programunk, ez következett. Sokat, egy délután legalább tíz kártyapartit lenyomtunk. És számontartottuk, hogy ki hány partit nyert a végén a tízből. Papíron vezettük gondosan az eredményt. Visszagondolva az eredmény lejegyzésének nem volt semmi értelme, de legalább tudtuk, hogy az adott napon ki nyert a legtöbbször.
Egyébként falun „hivatalosan” úgy vélték, hogy a kártyázás egy téli elfoglaltság. A sötét, hideg estéken lehet csak ilyen huncutságokat csinálni, mint ez. Tehát az én nagyszüleim, hogy úgy mondjam úttörők voltak ebben – és fittyet hányva erre a szokásra, mi persze kártyáztunk nyáron is, de még mennyit, ha tudnátok…
Történt egyszer egy nyári napon, hogy Anitának – vagyis nekem már nagyon kártyázhatnékom támadt még az ebéd előtt. Talán még kicsit hisztiztem is. Na, ekkor a tata megígérte, hogy ha megeszem a gombóc levest, akkor kártyázik velem. Ez az egy feltétele volt, semmi több.
Bár nehezen, de teljesítettem ezt. Megettem az említett levest, pedig nagyon utáltam, a piros lében úszó fehér izéket, amelyeknek semmi íze sem volt számomra. Ráadásul én a gombóc leves címszó alatt -a kis naiv a májgombóc levesre asszociáltam elsőre. Így ez nagy csalódás volt számomra, de az még nagyobb, hogy a tata nem kártyázott velem, hiába ígérte meg. Sírtam – rítam is rendesen vagy egy órát, de aztán megbékéltem evvel a helyzettel, amit akkor egy kisebb tragédiaként éltem meg.
Bevallom arra már nem emlékszem kristály tisztán, hogy nagymamám és én – csak mi ketten kártyáztunk-e még aznap. De van egy olyan sanda gyanúm, hogy igen!
