A villamosról leszállva kellemetlen hidegben, a szemerkélő esőtől űzve szedem a lábam a Várkert Bazár bejárata felé. Fürkészem a feliratokat, megtaláltam, amit kerestem: a vidám színekkel hívogató ÉrtékPlacc feliratot.
Az épületbe belépve két dolog tűnik szembe azonnal. Egyrészt az, amit Jonathan Kaufman Pulitzer-díjas amerikai újságíró, a Northeastern Egyetem tanszékvezetője, a The Wall Street Journal egykori főszerkesztője fogalmazott meg találóan a rendezvény pénteki, a szakma részére megtartott napján: „Először azt hittem, egy Apple eseményen vagyok”. Profi, színvonalas kiépítés, látványos kiállítóhelyek várják az érkezőt és csalogatják azonnal egy kis beszélgetésre, vagy éppen egy kóstolóra. A másik szembe ötlő dolog, amit “nem csak látvány-szinten érzékel az ember”, a kedves, közvetlen hangulat és a sok mosolygó, kissé még feszengő, várakozó arc.
A kabátot és téli vértezetet a ruhatárban hagyva elindulok bejárni a terepet. Minden egyes megállóban ugyanaz a közvetlenség, nyitottság érezhető. Érdeklődök, nézelődök, kóstolgatok, bekukkantok a színpad előtti térbe, majd útba ejtem az arcfestő, gyertyaöntő, kézműves és egyéb gyermekcsalogató helyszíneket is.
Egyelőre szombat délelőtthöz igazodva tömegről nem beszélhetünk, de már javában szállingóznak befelé a családok és természetesen a gyerekek irányítása alatt indulnak egy Bake My Day-es kalácsért, egy kocka KockaCsokiért, a Hatpöttyös,- vagy az Ízlelő Családbarát Étterem finomságaiért.
Fotókat készítek, amihez minden résztvevő szívesen asszisztál, menet közben már többedszer futok össze a pultok mögül a közönség közé vegyülő fogyatékossággal élő fiatalokkal, akik egyre nagyobb magabiztossággal beszélgetnek, invitálnak mindenkit. Szintén többször összetalálkozok Fülöp Attila államtitkárral és családjával. Jó házigazda módjára ő maga is elvegyül a sürgés-forgásban, látszik, hogy mindenkihez van egy jó szava és eközben csendben felügyeli a rendezvény menetét.
Telik-múlik az idő és lassan rájövök, hogy mi az, ami hiányzik – illetve tulajdonképpen épp, hogy nem hiányzik: abszolút profi termékek és profi tálalás mellett egyáltalán nem érzékelhető, hogy a rendezvény alap témája a fogyatékossággal élő, megváltozott munkaképességű emberek munkájának az ép társaikét elérő minősége. Hogy miért? Mert ez itt, e helyen teljesen egyértelmű. Nyilván kicsit csalok, hiszen sok-sok éve már megváltozott munkaképességű emberekkel és értük dolgozom, így nem is tűnik fel egy-egy ilyen szempontból különös mozzanat, de nagy örömmel és megelégedettséggel szemlélem, hogy ezzel a vendégek is így vannak. Éppen úgy jönnek-mennek, mintha egy egyszerű kiállításon, piacon, vagy hasonló, számukra megszokott helyen mozognának.
Éppen erről kell szólnia egy ilyen napnak, egy ilyen rendezvénynek. Hiszen mindenki – egyben az általa végzett munka és előállított termék is – egyformán minőségi és értékes lehet és kell lennie.
A megváltozott munkaképességű emberek esetében a kulcs pontosan ugyanaz, mint ép társaik esetében: megtalálni a megfelelő ember számára a megfelelő feladatot, amit korlátok és akadályok nélkül, tudásának és adottságainak megfelelően, a lehető legjobb minőségben el tud végezni. Ha pedig ez sikerül – és miért is ne sikerülne -, akkor egy varázsütéssel el is tüntettük a vélt vagy valós hátrányokat.
Természetesen azt is fontos megmutatni, hogy bárki bármire képes és lehetetlennek tűnő csodákat lehet elérni akarással. Azonban az ember életében az egyik legnagyobb csoda – és ezt a csodát nagyon sokan keressük lankadatlanul – megtalálni a hivatásunkat. Ami örömmel tölt el, ami megszépít egy tipikus, szürke, nemszeretem hétfőt is, amivel tenni, adni, teremteni tudunk. És amint végignézek a pultok mögött tevékenykedőkön abban bízok, hogy nekik sikerült, sikerülni fog.
