A csenden tudom lemérni, mennyire talált egymásra mű és közönség

A csenden tudom lemérni, mennyire talált egymásra mű és közönség
Megjelenés: 2017.03.17
Kultúra
Forrás: Magyar Nemzet
Kiss Eszter Veronika
Fotó: MNO / Béres Attila

Hibás inkubátor miatt vesztette el a látását, zenei tehetsége azonban hamar megmutatkozott, a legnagyobb művészekkel zenélt, és az ő neve fémjelzi a fiatalos lendületű Klassz a pARTon koncertsorozatot: Érdi Tamás zongoraművésszel beszélgettünk.

– Olvastam, hogy úgynevezett „strukturális zenetanulás” segítségével tanulja meg a műveket, amely azon a módszeren alapul, hogy újrakomponáltatják önnel a darabot. Ezt hogy kell elképzelni a gyakorlatban?

– Ez a módszer inkább csak kezdetben működött, mert egy komolyabb Liszt- vagy Bartók-művet már nem lehet „újrakomponálni”. Becht Erika, a zongoratanárnőm lejátszott egy kisebb részt a műből, és nekem ki kellett találnom a folytatást. Ha nagyon nem ment, akkor igyekezett rávezetni a megoldásra. A műveket most is vele tanulom, az órákat felveszem magnóra, így később is vissza tudom hallgatni, ha valamiben nem vagyok biztos. Nekem Erika a kottám. Ezek a művek ugyanis már nincsenek meg Braille-kottában.

– Pedig elég sok a látássérült zenész. Nincs rá igény?

– Dehogynem, a kisebb darabok többsége meg is jelent így, csak a nehezebbekkel ez a módszer már elég problémás. Képzelje el, hogy az egyik kezemmel olvasok, a másikkal zongorázom. Ez annyira lelassítja a tanulást, hogy egy évbe telne megtanulni például egy Beethoven-zongoraversenyt. Próbálkoztunk a Braille-kottákkal is, de nagyon komplikált volt, és persze, ahogy szinte mindegyikben, itt is előfordultak elírások, amiket más, normál kottákból egyedül úgysem tudtam ellenőrizni. Annak pedig semmi értelme nincs, hogy rosszul tanuljak meg valamit, úgyhogy maradtunk ennél a bevált, együtt tanulós módszernél. Egyébként nagyon aprólékosan dolgozunk, minden dinamikai jelre, apróbb előadói utasításra kitérve, lassan haladunk, de mindent elmélyítve. Fontos, hogy nagyon tudatosan lássam magamban a mű minden részletét. Amikor van egy-egy gyerekkoncertem, akkor még ezenfelül is utánaolvasok az adott műveknek, a történetüknek, mert ezekről a gyerekeknek mindig beszélni is szoktam.

– Kocsis Zoltánra is emlékezik majd a Holdfény szonáta első tételével.

– Köztünk nagyon szoros szakmai kapcsolat volt. Már a zongoratanárnőmet is Kocsis Zoltánnak köszönhetem, ő ajánlotta. Tulajdonképpen nemcsak ezt a koncertet szentelem az ő emlékének, hanem azóta, amióta elment, mindegyik koncertemet. Erről kicsit fájó beszélni, de nehezen tudok hozzászokni a gondolathoz, hogy nincs többé, nem lesz több együtt muzsikálás, nem lesz több Kocsis Zoltán-koncert. Nagyon hiányzik, de biztos vagyok benne, hogy most is figyel minket. Egyszer New Yorkban találkoztunk. Ez is micsoda véletlen volt! Ott turnéztak a zenekarral, és épp szembejött az utcán. Aztán volt egy koncertjük, és azt mondta nekem: „Tamás, azért tudtam a koncertet befejezni, mert rád gondoltam.” Nagyon sokat játszottunk együtt, mint karmesterrel és mint zongoraművésszel is.

– Ma viszont a Zeneakadémián zongorázik, ahova más emlékek kötik.

– A Zeneakadémia azért is különleges, mert arról többek között Kroó György tanár úr jut eszembe. Egyszer ott játszottam Mozart egyik zongoraversenyét, hallott engem Kroó tanár úr, és azt írta rólam, hogy úgy érzi, nekem a pódium lesz az otthonom. Emlékszem, hogy éppen családi ebéd volt, én hallgattam a rádióban az Új zenei újságot, és hívtam a szüleimet: gyertek, Kroó tanár úr rólam beszél! Rengeteg biztatást kaptam tőle. Aztán hirtelen meghalt. Nehéz volt feldolgozni.

– Szabó Magda sem fukarkodott az elismeréssel, amikor azt írta: „ő csak írni tud, de Tamás ujjaival az Isten üzen”. Díjakból is bőven jutott az elmúlt időszakban.

– És a közönség szeretetéből is. A kapcsolatom a közönséggel a taps és a csend. A csenden tudom lemérni, hogy mennyire sikerült megteremtenem a kapcsolatot a közönség és a mű, illetve a zeneszerző között. A tapson pedig az elismerést érzem, azt a visszajelzést, hogy érdemes ezt folytatni. A tapsban és a csendben szinte látom a közönség tekintetét. A gyerekkoncerteket is ezért tartom olyan rendületlenül. Meggyőződésem az a kodályi mondás, hogy „zene nélkül lehet élni, de nem érdemes”. Ha az a gyerek, akit elvarázsolunk egy koncerten, nem is lesz zenész, de legalább belekóstol ebbe a világba, és kellő időben sikerül a zenét megismertetni vele, biztosan szeretni fogja egész életében.

– Sok gyermekkoncertet ad?

– Igen. Legszívesebben minden iskolába elmennék, minden egyes gyereknek játszanék. A gyerekek mindig nagy örömmel fogadnak. Általában a műsoraimat kipróbálom rajtuk, mielőtt a felnőtt közönségnek előadnám. Ezt a ma estit nemrég Balatonfüreden gimnazistáknak játszottam, akik pisszenés nélkül hallgatták végig a koncertet. Létrejött az a bizonyos csönd ott is. Ezekért érdemes dolgozni.

– Mennyiben más gyerekeknek játszani?

– A gyerekek nagyon nyitottak. Nemcsak itt, hanem a világ minden táján. Játszottam Amerikában, Floridában, Miamiban és környékén hat középiskolában, ezek akkora területű iskolák, mint a Müpa. Akármit gondolunk is mi itt az amerikaiakról, azok a gyerekek felkészültek voltak, precízen tudták, kicsoda Kodály Zoltán, Bartók Béla, Liszt Ferenc.

– Közel húsz éve kongatták meg először a vészharangot: vészesen öregszik, és ezért hamarosan elfogy a közönsége a komolyzenének. Ennek a folyamatnak a megállítására bő tíz éve indultak el az iskolai koncertek. Ön kap visszajelzést?

– Persze! Kuvaitban is játszottam gyerekeknek, és poémákat, verseket írtak hozzám, leveleket küldtek. Balatoncsicsón egy hatéves kislány azt kérdezte a tanárától, hogy miért kellett neki a Noktürn alatt sírnia. Számtalan visszajelzést kapok, a koncertek után a helyszínen, vagy később levelekből, üzenetekből, és az is egyfajta üzenet, hogy visszahívnak, visszavárnak. Ezekből érzem, hogy tényleg megérintette őket a zene.

– A koncertsorozaton kívül hol játszik az idén?

– Március végén megyek Rómába a Magyar Akadémia meghívására, április 22-én, Beethoven halálának 190. évfordulójára emlékezve játszom a Pesti Vigadóban a tavaszi fesztiválon. Ez azért is érdekes, mert itt játszottam először, nyolcévesen nagyközönségnek. Május elején a budai Várban rendezett Beethoven-fesztiválra Beethoven- és Liszt-művekkel készülök. Nyáron már harmadik alkalommal rendezzük meg a Klassz a pARTon koncertsorozatot, amely tulajdonképpen az egykori Cimbora-táborok ötletéből indult, ahol olyan karmesterek dolgoztak a zenekarral, mint Vásáry Tamás, Ricco Saccani vagy Uri Mayer. Arra gondoltunk, hogy felidézve ezeket az éveket, milyen jó lenne egy kis kultúrát vinni a vízparti életbe, egy kicsit kötetlenebbül, mint a nagy hangversenytermekben. Októberben megyek Kanadába, ahol négy évig tanultam, én köszöntöm az idén 150 éves Kanadát Torontóban, Montrealban és Ottawában. Jövőre Pécsett is zongorázom, Kobajasi Kenicsiró hívott meg két koncertre a Pannon Filharmonikusokkal. Szeretném felvenni a következő lemezemet is, ami egy Beethoven-album lesz a Holdfény, a Vihar és a Patetikus szonátával, de most olyan sűrű a koncertprogramom, hogy ezzel egy kicsit még várnom kell.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.03.16.

Tematikus hírek