LátássérülésAktuálisMozgáskorlátozottság

Kerekesszékben, látás nélkül, de tele energiával

Mészáros Gabriella – mint az átlag: dolgozik, tanul, energikus, jó humorú, táncolni jár, éli a harmincasok életét – valóban csupán három dologban más, mint a többség: kerekesszékhez kötött, nem lát, és a kortársainál több az energiája.

Az ajtó befelé nyílik, Gabi arrébb gurul, kedvesen invitál, jobb kezével megérinti Szemi nyakörvét, az okos eb tudja a dolgát, hátrál. Odabent tavaszillat és színorgia. A garzonlakás fiatalos, vidám, a falakon képek, a polcokon fotók, virágok, egy fonálfüzéren sárga pillangók lebegnek. A falhoz állított asztal mellé telepszünk, a szoba közepét Szemi, az öregedő, barátságos retriever uralja, figyelve a gazda minden mozdulatát. Mészáros Gabi pedig, aki csak fényt és árnyékokat lát, és egyetlen lépés megtételére sem képes, nevetve, csillogó szemmel, kirobbanó életkedvvel mesélni kezd. Hallgatjuk, nézem őt, és azt érzem, egy teljes életet élő ember ül előttem…

Életeket alakítva

– Januárban volt hét éve, hogy eljöttem Pestre a Vakok Intézetébe, és részt vettem azon a féléves rehabilitációs programon, aminek az újbóli önálló életet köszönhetem. Mindenre megtanítottak: vakon főzni, sütni, képes vagyok mosni, takarítani, sőt még sminkelni is, ami fontos – neveti el magát, aztán kicsit halkabban azt mondja: – Bár elvesztettem a látásomat, a külsőségek, a látvány mégis fontos maradt. Kínosan ügyelek a rendre, és arra, hogy mindig jól nézzek ki.

Gabi a vakok közt töltött rehabilitáció után nem ment vissza a szüleihez Abonyba, Pesten maradt, itt él, mint önálló, független nő. Barátok veszik körül, a szülei gyakran látogatják, de a hétköznapok feladatait egyedül oldja meg. Gabi számára fontos dolgokat csinál, hiszi: feladata van az életben!

– Szeretném a jelenlegi helyzetemből a legtöbbet kihozni. Utat mutatni a sorstársaimnak, akiknek hozzám hasonlóan nagyon megváltozott az életük, s egy időre gödörbe kerültek. Járok az Országos Orvosi Rehabilitációs Intézetbe, és a friss gerincvelősérültekkel beszélgetek. Rengeteg köztük a fiatal. A segítő beszélgetésekkel hiteles képet tudok adni a rehabilitáció résztvevőinek, hogy van élet a baleset vagy a műtét után. Nekem nem mondhatják, hogy hagyj békén, ne dumálj! Mert akkor azonnal elmondom a történetemet, hogy én nem tudok járni és nem is látok. Ilyenkor általában elfogadnak, és tudom, erőt merítenek belőlem. Ha nem a sérültek közt vagyok, járó fiataloknak tartok érzékenyítő programokat, és néhány hete elkezdtem szociális ismereteket tanulni. Vagyis nem unatkozom, reményt adok az életek, gondolatok átalakításával – szögezi le komolyan.

Már hogy is unatkozna Mészáros Gabi, mikor reggeltől estig minden órája be van táblázva. Szabadidejében táncol, négy éve alapították a ParaDance Companyt, sikeresek, sokfelé hívják őket föllépni. És az energiabomba nő tudja, aki látja őket, reményt, erőt kap, és megérti: nincs élethelyzet, amelyben ne lehetne örömet találni.

– Szemi hat éve a hűséges társam, egy barátom képezte ki mozgássérült vakvezető segítő kutyává. Sajnos már öreg, lassan gondolkodnom kell azon, ki veszi át a szerepét, ki jön majd a kerekesszékem mellett, ki veszi föl, amit leejtek.

(…)

Olvasta már?