Szvirida Ani és Felhő hónapok óta készültek arra a vizsgára, ami arról döntött, párosuk önállóan is kiléphet-e majd a városi közlekedésbe. Ott voltunk, mikor kiderült, a hosszú felkészülés után vajon sikeres vakvezető kutyás vizsgát tettek-e.
„Az első néhány lépésnél még nagyon izgultam, aztán éreztem, hogy Felhő elkapja a fonalat. Onnantól kezdve sima ügy volt.” Szvirida Antónia és négylábú segítője, Felhő hónapok óta csak erre a napra készült, hogy aztán alig egy órával az első, tán még bizonytalan lépések után már tudják, ők ketten sikeres vakvezető kutyás vizsgát tettek. Puszi, boldog fülvakarás következik, aztán Ani jól megérdemelt pihenőre küldi Felhőt, közben pedig arról beszél, mindketten hosszú utat tettek meg a közös sikerig. Ani például megszerette a kutyákat…
„Egyszerűen elegem lett a botozásból”
Míg Felhő behozza a lemaradást szimatolásból, Ani elmondja, 16 éves volt, mikor mindkét szemére megvakult. Bár nem rajongott érte túlságosan, bottal közlekedett. Nemigen volt más választása; félt a kutyáktól ugyanis. „Ani egész kicsi volt, mikor megharapta egy kutya, azóta tartott tőlük” – tudjuk meg Felhő kiképzőjétől, Nyíriné Kovács Máriától. Hogy ennek ellenére akkor miért döntött mégis úgy, hogy vakvezető kutyát igényel a Baráthegyi Vakvezető és Segítő Kutya Alapítványtól?
Ani szerint a dolog rém egyszerű. Elege lett a botozásból. „Ráadásul az öcsém is csupa pozitív dolgot mesélt a vakvezető kutyázásról, úgyhogy vettem egy nagy levegőt, és azt mondtam magamnak: na jól van, nekem is kell egy.” Nem kellett sokat várnia, mire Felhő szó szerint „berongyolt” az életébe.
„Marcsi hozta el hozzánk az alkalmas jelöltet, Felhőt, aki, ahogy lekerült róla a hám, nagy szökellésekkel azonnal birtokba vette a nappalit.” Ani eleinte idegenkedett a kutya érintésétől, amely cserébe az első pillanattól kezdve nagyon közvetlen volt vele. „Nem csoda, hogy végül csak levett a lábamról. Negyed órával később már együtt hemperegtünk a szőnyegen” – mondja, majd beszél arról is, négylábú segítőjét gyakorlatilag lehetetlen kihozni a sodrából. „Szó szerint harcolni kell vele, hogy harapjon.”
„Jó látni, hogy ilyen nagy segítség”
Mondanunk se kell, az, hogy Felhő ilyen nyugodt és kiegyensúlyozott kutya, nem a véletlen műve. Tökéletes az idegrendszere is, igen, de ennél is fontosabb, hogy már kölyökkorától arra tréningezik, hogy segítő legyen. Felhőt Nyíriné Kovács Mária képezte ki másik két növendék társaságában. Náluk, a Baráthegyinél ez a szokás.
„A kölyköket egy neves tenyésztőtől vásároljuk, ezt követően pedig kölyöknevelési programunk keretében önkéntes családoknál helyezzük el. Fontos, hogy ingergazdag környezetben, nagyvárosban nőjenek fel. Hogy megszokják a tömegközlekedést, a zajokat, a lépcsőket és mindent, amivel segítőként is mindennapi találkozni fognak.”
A kiskutyák 1-1,5 évig cseperednek itt, és egyáltalán nem biztos, hogy a végén segítők lesznek. Ehhez előbb túl kell esniük egy mentális és állatorvosi vizsgálaton, majd egy 6-8 hónapos kiképzésen is. Ez utóbbi szintén életszerű környezetben, családoknál történik.
„Tanulás az is, hogy a kutya megtanulja, hogyan éljen együtt valakivel. És nemcsak ezt, hanem azt is, mit csináljon a zebránál, a járda végén, hogyan kerülje ki a mozgó embereket, és mit tegyen, ha hirtelen egy mozgólépcsővel találja szembe magát.” Merthogy Felhő még ezt is tudja: kollégái nagy részével ellentétben magabiztosan oldja meg ezt a cseppet sem veszélytelen feladatot négy, kifejezetten erre a célra készült cipőcskében.
(…)
A cikk teljes terjedelmében az nlc.hu-n olvasható.
