A vakvezető kutya felbecsülhetetlen egy látássérült ember számára: amellett, hogy társa, a szeme világa is. Vasárnap ezeket a kiképzett négylábúakat ünnepelték szerte a világon, mi pedig arra voltunk kíváncsiak, milyen az élet, ha a mindennapokat egy ebre bízzák.
A Napos Oldal a Sérült Emberekért Alapítvány pénteken és szombaton fogyatékossággal élő és egészséges embereknek szervezett közös festést a Makkosházi Kiskertekben. A résztvevők megtapasztalhatták, hogy attól, mert valaki kerekesszékben ül vagy vak, még tud hasznos munkát végezni. A vasárnapi vakvezető kutyák világnapja után május elsején pedig egész napos érzékenyítő rendezvényt tartanak a Ligetben kerekesszékes akadálypályával, illetve olyan játékokkal, melyekkel kipróbálhatók a fogyatékkal élők nehézségei.
– Jó volt, bár egyszer kicsit nekimentünk egy fának – foglalta össze néhány perces vaklétének tapasztalatait Ferenczi Zsolt. A férfi a Napos Oldal Alapítvány programján élhette át, milyen azoknak az élete, akik nem látnak. Ő fehér botot, vakvezető kutyát sőt egy vak önkéntest is kapott segítségnek, miután egy szemellenzőt tett fel magának, mégis azt mondta, a Dugonics téren elsősorban a szökőkút hangjára hagyatkozott, az segítette a tájékozódásban.
Persze mindehhez az is kellett, hogy Jampi, a 7 éves Labrador visszafogja magát és ne segítse a férfit. Hogy milyen egy ilyen tökéletesen kiképzett segítővel az élet, arról beszélgettünk az érintettekkel a vakvezető kutyák világnapján.
– Ő barát, családtag és a szemem világa – foglalta össze Terhes Tamás. A vak férfi elmondta, sokkal könnyebb az élete Jampival, hiszen azt az utat, amit bottal fél óra alatt tesz meg, azt a kutyával 10 perc alatt bejárja. – Olyan, mint egy GPS. Ismeri a zebra, megálló és villamos szavakat, így otthonról kiválóan elvisz oda, ahol fel tudok szállni egy járműre. A tömegközlekedési eszközökön jelzi, hol van hely. Az utcán segít, ha lépcsőhöz érünk, tudja, merre van balra és jobbra, ha pedig valahova be akarunk menni, megtalálja nekem az ajtót és odakísér – sorolta.
Tamás már kiképzett állapotban kapta meg Jampit, nagyjából öt nap volt, mire összecsiszolódtak. A zsemleszínű kutyának csupán azt kellett megszoknia, hogy új helyre került, vakvezető társának, Hennának azonban sokkal nehezebb volt. Az ő első gazdája meghalt, ami hatalmas törés volt az életében. – Sokáig kereste még a régi gazdit – mesélte Modok Sándor, aki két éve kapta meg a fekete Labradort. – Mivel én egyedül vagyok, nekem ő a társam is – mesélt kutyájáról a férfi. – A közlekedésben nagy biztonságérzetet ad, egyébként pedig mindig ott van nekem. A gondozása nem nagy teher: csak a ruháját kell minden nap megkefélni, hogy ne találjanak rajta semmi kivetnivalót, ha valahova be akarok menni vele – simogatta meg kedvence fejét Sándor. Arra a kérdésre, volt-e már problémája abból, hogy Hennát be akarta vinni valahova, elismerte: volt már rá példa. – Van, aki fél is tőle, pedig ez nem olyan kutya – mosolygott.
A többség egyébként egyből látja, hogy ezek a munkakutyák teljesen ártalmatlanok, a közeledést heves farokcsóválással viszonzó négylábúakat így rendszeresen simogatják. Kevesen tudják, de ha egy vakvezető kutyán hám van, ez tilos, hiszen akkor dolgozik és ilyenkor nem szabad megzavarni. És bár a munka számukra láthatóan nem nagy teher, a fegyelmezettség ilyenkor nyilván nagy erőfeszítést igényel tőlük. Ezt csak akkor láttuk, amikor Tamás levette Jampiról a hámot és kiadta a vezényszót: “tűnés”. Onnantól a kutya átváltozott bohókás kölyökké és önfeledten ugrált, rohangált a téren. Majd amikor elhangzott a “lábhoz” parancs, abban a pillanatban ismét a felelősségteljes, komoly vakvezető kutya lett belőle gazdája oldalán – bármivel is foglalkozott az előtte lévő másodpercekben.
