Vakként élni állandó agymunka

Vakként élni állandó agymunka
Megjelenés: 2017.02.14
Aktuális
Forrás: abcúg
Fődi Kitti
Fotó: Magócsi Márton

A látássérültek egész életük során segítségre szorulnak, de néha a segítségnyújtás is korlátoz, hiszen  a vakokban hatalmas a vágy, hogy önállóan is képesek legyenek akár munkába menni, egyetemre járni vagy sportolni. Nemcsak kísérgetni kellene őket, hanem megteremteni azokat a feltételeket, amiktől ők is önállóan tudják élni a mindennapjaikat.

A mozgáskorlátozottak segítése, az akadálymentes környezet kialakítása kevésbé összetett probléma, mint a vakoké, mert hiába segítenek a kihelyezett jelzések, a vakvezetőkutyák vagy a jó szívű embertársak, teljes önállóságról sohasem beszélhetünk az ő esetükben.  Látássérültként sportolónak, egyetemistának vagy dolgozó családapának lenni azt az örök dilemmát veti fel, hogy mi az a határ, ameddig a segítséget el kell fogadni, és mi az, ahol már terhessé válik. Minden látássérült valamilyen segítségre szorul, legyen szó egy hétköznapi bevásárlásról vagy egy egyetemi tantárgyfelvételről, de ez nem azt jelenti, hogy önállóságukban teljes mértékben korlátozni kellene őket. A cél nem az lenne, hogy helyettük cselekedjünk, hanem, hogy hozzásegítsük őket az önálló cselekedetekhez.

Berkó Norbert a kutyájával, Noellel közlekedik a városban, intézi el a bevásárlást lista alapján, amit a felesége ír neki össze a telefonjába, dolgozik informatikusként a Siketvakok Országos Egyesületénél. Norbi még csak nem is budapesti lakos, ezért minden nap Vácról kell felvonatoznia, és tömegközlekedéssel eljutni az Astorián lévő irodába. Norbit a Nyugati Pályaudvaron várjuk, kutyájával magabiztos léptekkel halad a peronon, mikor megállítjuk. rögtön sorolja a mai teendőit: bevásárolni, gyógyszertárba menni, beugrani a munkahelyre.

Noel elképesztő iramot diktál, szinte futnunk kell mellettük, ha tartani akarjuk a tempót. Amikor megkérdezzük Norbit, hogy miért sietnek ennyire, akkor azt feleli, hogy ő mindig így megy, mert nem szeret totyogni. Az őrült, magabiztos csörtetés alatt folyamatosan vezényszavak hangzanak el: jobbra, balra, egyenes, lépcsőhöz. Noel néha tétovázik, Norbinak sokszor kell biztatnia, ami azért van, mert a kutya még nagyon fiatal, és még csak most tanulja a városi közlekedést.

Norbi a boltig fejből tudja az útvonalat, tudja, mikor kell balra fordulni, amikor felérnek az aluljáróból, és eszerint adja a kutyának az utasításokat. Régebben bottal is közlekedett, de kutyával szerinte sokkal gyorsabb és egyszerűbb, mert míg bottal végig kell tapogatni mindent, addig a kutya egyenes vonalon tudja őt vezetni.

„Vaknak lenni agymunka, kőkemény agymunka, hogy mikor, merre kell menni. A jelzés csak egy könnyebbség, de attól, mert jelzés van, attól nem fogunk tudni végigmenni egy idegen útvonalon, vagy csak elmondás alapján”

– magyarázza, mikor arról kérdezzük, hogy mennyire segítenek a vakoknak kihelyezett közlekedési jelzések.

(...)

„Azt gondolják az emberek, hogyha segítenek, akkor már bizalmaskodhatnak is egy kicsit. Azért, mert valaki elkísér a villamostól a metróig, még nem akarom neki elmondani az egész életem. Kutyával nincs ilyen gond, mert nem fognak utolérni”

– nevet.

(...)

Hírdetés