„Nem mindig a mozgássérültségemből dolgozom a színpadon”

„Nem mindig a mozgássérültségemből dolgozom a színpadon”
Megjelenés: 2016.07.25
Aktuális
Forrás: Nők Lapja Café
TÓCSA
Fotó: Németh Gabriella

25 éves, emlékezetes szerepet alakított Till Attila új filmjében, színházi dramaturgként dolgozik, ír, rendez, színészkedik. És mozgássérült, de nem hagyja, hogy ez határozza meg az életét és a karrierjét.

Fekete Ádámmal a Tiszta szívvel Karlovy Vary-i Filmfesztiválon premierjének másnapján beszélgetett a Nők Lapja Café munkatársa a cseh fürdővárosban.

Most látta először a nemzetközi közönség a Tiszta szívvelt. Tartottál attól, hogy a külföldiek kevésbé fogják szeretni, mint a magyarok?

Egy kicsit féltem attól, hogy az improvizációink természetessége más nyelvre átültetve nem működik majd annyira. Bent ültem a nézőtér közepén, és éreztem, hogy nagyon értették. Együtt élt a filmmel a közönség, és talán még többet is nevettek, mint az otthoni premieren.

Bár a Tiszta szívvel kapcsán színészként ünnepelnek, te elsősorban színházi dramaturgként vagy ismert. Hogy kötöttél ki a színháznál? Volt valamilyen családi kötődésed?

Nincs semmilyen, a szüleim mérnökként végeztek. Apám informatikai tanácsadással foglalkozik, anyukám meg velem foglalkozott amióta megszülettem. Egy mozgássérült gyerek felnevelése teljes embert kíván. Mindketten irodalom- és művészetkedvelő emberek, szóval kaptam tőlük egy olyan ismeretanyagot és habitust, ami nyitottá tett a művészetek felé. Elég exhibicionista kisfiú voltam, és már kiskoromtól kezdve rengeteget írtam. Gimnáziumban volt két barátom: én jeleneteket írtam, és hárman előadtuk őket. Sikerünk volt, és kiderült, hogy ezt nemcsak hobbiból lehet csinálni. A tanárom javasolta a dramaturgia szakirányt, mondván, a színpad meg az írás leginkább ott ér össze. A Madách Imre Gimnáziumban Madách Imre szülinapjára minden osztály csinált egy előadást. Én Shakespeare Vihar című darabját vittem színpadra, és játszottam is benne. Mácsai Pál volt a zsűrielnök, Bíró Kriszta is ott volt, és nagyon bátorítottak, hogy folytassam, mert szerintük van hozzá tehetségem.

Nekem olyan figurának tűnsz, aki szeret a középpontban lenni, a dramaturgok azonban inkább a háttérben tevékenykednek. Hogy jön össze nálad a kettő?

A középpont talán túlzás, de az biztos, hogy szeretem, ha figyelnek rám. A dramaturg szakmában tetszett, hogy tulajdonképpen arról szól, hogy segítek valakinek jobb lenni annál, mint amilyen magától lenne. Nem én irányítok, csak a háttérből segítek, és ebben is van valami szép, ahogy abban is, amikor te viszed a hátadon a dolgot. Tavaly rendeztem egy darabot a Trafóban, és az nagyon jó élmény volt. A dramaturg olyan, mint egy mitfahrer, akinek a kezében van a térkép, és mondja, hogy merre tartsunk, a rendező pedig maga a vezető, ennek minden súlyával és felelősségével, és persze az ezzel együtt járó adrenalinnal. A gond csak, hogy mióta kipróbáltam a rendezést, már sokkal izgalmasabb lehetőségnek tűnik számomra, mint a mitfahrer szerep.

Azért van abban valami érdekes, hogy olyan szakmát választottál, ahol valakinek a segítője vagy, és a Tiszta szívvelben is te játszod azt a karaktert, amelyik a főhőst segíti, az életben pedig sokszor te magad szorulsz segítségre…

Biztosan van abban valami, hogy én a dramaturg szakmánál kötöttem ki, és tényleg szeretek segíteni. Igazából a rendezést is fel lehet úgy fogni, hogy segítek a színésznek abban, hogy a legjobbat hozza ki magából, amiért a végén elsősorban őt ünnepli meg a közönség. Biztosan bennem van, hogy én nagyon sok segítséget, bizalmat és szeretetet kaptam, és a habitusomban van, hogy magam is bizalmat adjak ,és segítsek.

Ugyan színházi tapasztalataid bőven akadnak, filmesek azonban már kevésbé. Volt benned félelem, hogy a Tiszta szívvel forgatásának fizikai részét mennyire fogod bírni?

Picit tartottam tőle. Az egész filmforgatás annyira ismeretlen volt számomra, hogy nem is tudtam, hogyan készülhetnék fel rá. Megpróbáltam kipihenten menni a forgatásra, de ennél többet nem tudtam tenni. Nem a jelenetek felvétele volt a megterhelő, hanem a sok várakozás és veszteglés a jelenetek felvétele között. Csak vártunk, vártunk, és vártunk, aztán hirtelen szóltak, hogy mennünk kell a kamerák elé. Akkor is lazának kellett tűnni, amikor épp nagyon nem voltam az, mivel húsz ember figyelt egyszerre. Fizikailag is megterhelő volt, de a stáb iszonyatosan figyelmes volt velünk. Mindig volt hová leülnünk, volt masszőrünk…

A filmben én leginkább azt élveztem, hogy egy csomó olyan szeletét mutatja meg a mozgássérült életnek, amire nem is nagyon gondolnánk. Az olyan jelenetekre gondolok, mint amikor az üdítőautomata gombját próbálod megnyomni. Ezekhez ti is szolgáltattatok infót Tillának?

Volt olyan, amit Till Attila hozott magával, de olyan is akadt, amit mi mondtunk neki a Zolival (Fenyvesi Zoltán, a film főszereplője – a szerző) a saját életünkből. Az automatás jelenetnél egy kicsit jobban remegtetni kellett a kezemet, mert amúgy annyira nem remeg, mint ahogyan ott láthattad. (nevet) Ez a jelenet amúgy Tillától származik. Tőlem meg mondjuk az a mondat, amit a tóparton mondok, hogy a masszőrök a munkaeszközüknek tekintenek. Úgy gondoltam, ez az álláspont jól illik a figurához, akit játszom.

A film bemutatója óta sokan megismernek?

Előfordul néha. Legutóbb egy taxiban kérdezte meg a sofőr, hogy én voltam-e a filmben. A kedvencem az volt, amikor csak úgy mentem a járdán, és jött szembe egy autó, amiből valaki kikiáltott, hogy „Tiszta szívvel!” Tegnap volt kicsit durva, miután kijöttünk a moziból, és megálltunk a hallban fogadni a gratulációkat. Kicsit rosszul is éreztem magam attól, hogy egyszerre húsz ember rohamozott meg autogramért és közös fotóért. Rossz érzés volt, hogy nem tudok odafigyelni egyformán mindenkire. Egy gratulációfogadó robotnak éreztem magam.

Úgynevezett cerebrális parézised, vagyis cp-d van, amit az okozott, hogy gyerekként oxigénhiányosan születtél. Ez milyen kihívások elé állít?

Az izomzatom sokszor bemerevedik, és a görcsösség miatt a végtagjaimat nehezebben tudom mozgatni, illetve gyakran elkezdenek remegni. Az ember állapota ilyenkor részben attól függ, hogy mennyit foglalkozott vele, mennyit járt tornára, és szerintem egy kicsit pszichés is a dolog. Sok függ attól, mennyire feszülök rá arra, amit tenni akarok éppen. Ha például nagyon meg akarnám fogni ezt a poharat, és nagyon koncentrálnék, akkor biztosan elkezdene remegni a kezem. Viszont előfordul, hogy utólag hívják fel a figyelmem arra, hogy simán megittam a vizet, mert nem arra figyeltem, így nem okozott gondot. Emellett még van egy csípődiszpléziám, ami 18 éves koromban derült ki, és egyébként, ha beírod a Google-be, főleg túltenyésztett kutyák betegségeként jelenik meg. (nevet) Az ember combnyakcsontja illeszkedik egy lyukba, ami az én esetemben nem egy lyuk, hanem egy sekély mélyedés, és főképp az izomzatom tartja helyén a combnyakcsontomat a csípőm helyett. Jelenleg a járásom átkalibrálásán és a csípőizmom megerősítésén dolgozom, hogy minden rendben legyen.

Magyarországról sajnos nem épp a tolerancia jut eszünkbe először. Tanulóként sok olyan akadályt kellett legyőznöd, ami megnehezítette az életedet?

Mindig meglepődnek, amikor ilyet mondok, de nem. Nem voltak ebből nagy problémáim. Talán a habitusomból fakadóan is már kiskoromban meghaladtam azt a másokban lévő akadályt, hogy hogyan kell hozzám viszonyulni. Akármikor új közegbe kerültem, mindig hamar meghaladtuk azt, hogy tartsanak vagy idegenkedjenek tőlem az állapotom miatt, és gyorsan szereztem barátokat.

És a színpadon?

Ott is ugyanezt csinálom. Mindig érzem a feszültséget a nézőkben, amikor színpadra lépek, de egy idő után rájönnek, hogy jó fej vagyok, és jól viszonyulok magamhoz, nem vagyok sértődékeny, sőt humorral kezelem a helyzetet, amitől ők is kezelhetik humorral, és ettől könnyebben megnyílnak.

Anyukádnak azért be kellett segítenie?

Abban mindenképp, hogy folyton hozott és vitt. Ma már nem mindig, de még ma is hoz-visz néha. Főleg nagyobb utaknál, amikor sokat kéne gyalogolni, de ma már sokkal önállóbb vagyok. 25 összenőtt év után azért nem könnyű csak úgy elengedni egymást.

Színészként, gondolom, gyakran találkozol a szituációval, hogy erősen limitált azoknak a szerepeknek a száma, amiket rád öntöttek. Próbálsz ez ellen küzdeni?

Minél másabb a szerep, mint én, annál inkább el akarom játszani. Ha valaki rám osztaná Rómeó szerepét, természetes, hogy azonnal igent mondanék. Azzal, hogy valaki rám oszt egy szerepet, már önmagában is közöl valamit a szerepről, és van egy gondolata arról, hogy miért épp engem választott. Néha beleveszik azt, hogy mozgássérült vagyok, de az is előfordul, hogy pont az érdekli őket, hogy ezt hogyan lehet meghaladni, vagyis úgy csinálni, hogy ne hangsúlyozzuk a mozgássérültséget. Szerencsére egyre több rendezőnek jutok eszébe.

Az eredeti cikk teljes terjedelmében ITT OLVASHATÓ.
Hírdetés