„Nem minden autista Esőember”

„Nem minden autista Esőember”
Megjelenés: 2016.09.28
Aktuális
Forrás: Nők Lapja Café
Kun Gabi

A mentális betegségeket rengeteg tévhit veszi körül. Gondoljunk csak az autizmus és az Esőember közé tett egyenlőségjelre, ami miatt a többség nehezen érti meg, hogy az autizmus milyen széles spektrumon létezik, és hogy nem minden autista Esőember.

Általában azt gondolják a mentális rendellenességekről, hogy a probléma csak a páciensek fejében létezik, és hogy simán túl tudnának lépni a betegségükön, ha nagyon akarnák. Ez az egyik legártalmasabb tévhit, mert oda vezethet, hogy a környezet nem irányítja szakemberhez a beteget. Sokan még mindig abban a hitben élnek, hogy a mentális betegségekért csak a beteg gondolatai a felelősek, és hogy nem lehet rajtuk segíteni, mert az egész csak a képzeletükben létezik. Pedig az, hogy a legkülönbözőbb emberek is ugyanazokat a tüneteket mutatják egy-egy betegségnél, azt bizonyítja, hogy nem csupán képzelődésről van szó, hanem igazi, meghatározható betegségekről.

Antiszociális személyiségzavar

Tévhit: Ha valaki kerüli az embereket, az antiszociális.

Van egy kis keveredés az antiszociális jelzővel, mert akik ebben a személyiségzavarban szenvednek, gyakran nagyon is keresik más emberek társaságát, sőt határozottan harsányak is lehetnek. Közéjük tartoznak azok, akik folyamatosan semmibe veszik a környezetükben élőket erőszakos, manipulatív magatartásukkal, vagy úgy általában felelőtlenül viselkednek, nem törődve a saját és mások testi-lelki épségével. Sokkal extrovertáltabbak lehetnek, mint azok a társaságkerülő emberek, akiket antiszociálisnak hív a köznyelv, és akik általában csak befelé forduló típusok vagy szégyenlősek, esetleg másfajta problémájuk van, mint például depresszió, szorongás, megfelelési kényszer vagy extrém félelem az elutasítástól.

Skizofrénia

Tévhit: A skizofrének hangokat hallanak a fejükben.

Igaz, hogy az akusztikus hallucinációk valóban a betegség tünetei között vannak, de gyakoribb, hogy valamilyen tárgyból, a testükön kívülről hallanak hangokat, nem a fejükben. Illetve a skizofréniában szenvedő betegek nem ugyanazokat a tüneteket észlelik, a személyiség szétesése történhet hirtelen vagy fokozatosan, lehetnek hallucinációik (láthatnak, hallhatnak olyat, ami nem létezik), előfordulhatnak paranoid téveszmék, zavarodottság, érzelemmentesség, vagy akár teljes mozdulatlanság. Bonyolult betegség, amelynek tünetei rendkívül széles spektrumon mozognak. És nem, nem azonos a többszörös személyiségzavarral vagy tudathasadással.

Önbántalmazás, önvagdosás

Tévhit: Akik szándékosan megvágják, megégetik, vagy máshogy bántják magukat, azok vagy öngyilkosok akarnak lenni, vagy csak fel akarják hívni magukra a figyelmet.

Leggyakrabban a kamaszoknál fordul elő, hogy a belső fájdalmukat úgy próbálják csillapítani, hogy bántják magukat, általában vagdosással. Manapság egyre többször olvasunk, látunk ilyen eseteket, mert szerencsére lassan lekerül róluk a szégyenbélyeg, és rájöttek az emberek, hogy segítség kell nekik. Bármennyire is úgy tűnhet, az önbántalmazás nem egy félresikerült öngyilkossági kísérlet.

Sokan a betegek közül éveken keresztül vagdossák, égetik úgy magukat, hogy nem ejtenek életveszélyes sebeket a testükön, ami bámulatos rekord lenne, ha öngyilkossági szándék vezetné őket. Sőt a legtöbben épp az öngyilkosságot akarják elkerülni azzal, hogy a vagdosással utat engednek a fájdalmuknak, érzéseiknek egy „biztonságosabb” módon.

Páran közülük biztos csak a figyelemfelkeltés miatt bántják magukat, főleg azóta, hogy szinte menővé vált bizonyos lázadó kamaszkörökben mutogatni a sebhelyeket. De a legtöbben közülük inkább elrejtik a hegeket, vagy eleve olyan helyen vágják meg magukat, amin ruhát hordanak, mint a combjukon vagy a hasukon. Általában szégyenlik, amit tesznek, és félnek a környezetük ítéletétől.

Kényszerbetegség – obszesszív-kompulzív zavar (OCD)

Tévhit: A kényszerbetegek rettegnek a betegségektől és megszállottan rendet tartanak maguk körül.

Meg sem lehet számolni, hányszor mondják azt valakire, hogy kényszerbeteg, csak mert nagyon odafigyel a rendre és tisztaságra. A legtöbben mintha azt gondolnák, hogy a kényszerbetegség egyet jelent a tisztaságmániával, pedig nyilván ennél sokkal komplikáltabb probléma.

Az OCD egy mentális betegség, amelyben a kényszergondolatok kényszeres cselekedeteket váltanak ki. Az újra és újra feltűnő kellemetlen gondolatok zavaróak a beteg számára, látja ő is, hogy a cselekedetei értelmetlenek, de csak így tudja a belső feszültséget enyhíteni. Gyakori, hogy valóban félnek a fertőzésektől vagy attól, hogy elfelejtették bezárni az ajtót és betörőkkel találják magukat szemben, ha hazaérnek, de közben az is ugyanilyen gyakori, hogy elöntik őket az olyan gondolatok, mint hogy valami borzasztó történik a családjukkal, valakit bántani fognak, tiltott dolgot tesznek, vagy hogy bármi olyanra vetemednek, amit nem akarnak megtenni.

Az általuk kitalált rituálékkal, kényszercselekedetekkel a veszélyt akarják elkerülni. Lehet, hogy folyton megmossák a kezüket, egyfolytában takarítanak, rendet raknak, bizonyos szavakat mormolnak, elkerülik a páratlan számokat… Ezek a rituálék nem kergetik el túl hosszú időre a gondolataikat, ezért ismétlik kényszeresen újra meg újra. Nem mindenki OCD-s, aki el akarja kerülni a fertőzéseket, vagy rituáléi vannak bizonyos helyzetekre, és nem mindenki kényszeres, aki tökéletességre törekszik.

Szelektív (vagy elektív) mutizmus

Tévhit: A szelektív mutizmusban szenvedő beteg nem akar beszélni senkivel.

A szelektív mutizmus szinte mindig kisgyerekkorban jelentkező rendellenesség, általában a gyermek ilyenkor csak a közeli családtagokkal, barátokkal beszél, ha idegen van a közelében, elnémul, vagy nem kommunikál semmilyen módon. Tud beszélni, csak bizonyos helyzetekben nem képes rá. Sokan gondolják róluk azt, hogy azért választják a betegek, hogy nem kommunikálnak, mert így tudják kontrollálni a környezetüket, pedig igazából a vizsgálatok szerint akarnának beszélni, csak valamiért túlságosan ijesztő számukra a kommunikáció bármilyen formája az adott szituációban.

Gyakran jár együtt szociális szorongásos zavarral, amiben a csenddel tudnak megbirkózni a stresszes helyzetekkel. Ha a régi bevett gyakorlat szerint a szülők megbüntetik a kommunikálni nem hajlandó gyermeket, akkor azzal csak azt váltják ki belőle, hogy még jobban fog szorongani és még kevésbé lesz hajlandó beszélni. Bár előfordul gyerekeknél, tiniknél, hogy egy trauma után nem szólalnak meg, de ez általában pár hétig tart, nem pedig évekig, mint a szelektív mutizmus esetében, ezért ne keverjük össze a kettőt.

Minden mentális rendellenesség komoly – általában káros – hatással van a beteg életére, és egyáltalán nem akarat kérdése, hogy kikerüljön belőle. Sokszor az agyban felborult kémiai egyensúly a hibás, de ha olyan betegségről beszélünk, ami amiatt alakul ki, mert rossz szokások rögzültek a betegben, akkor sem lehet átlendülni egy csapásra rajta.

Az eredeti cikk teljes terjedelmében ITT OLVASHATÓ.