Miért pont ezt adnám fel, ami ilyen fontos?!

Miért pont ezt adnám fel, ami ilyen fontos?!
Megjelenés: 2016.09.09
Sport
Forrás: Nők Lapja Café
Kempf Zita
Fotó: Neményi Márton

Arlóy Zsófia pingpongos rutinos versenyzőnek számít. Harmincöt éves, tíz éve szerepel világversenyeken, miközben közgazdászként dolgozik egy tanácsadócégnél.

Azt mondja, a munkája és a sport sok mindenben hasonlít. „Ott állok szemben egy emberrel, és mindössze néhány pillanatom van arra, hogy kitaláljam, mivel lehet őt elérni, megérinteni. Kitartás, fegyelmezettség, gyors reagálás – a sport az élet minden területén segít.”

Amint biztos lett, hogy utazik Rióba, ötkarikás fotóra cserélte a borítóképét a közösségi oldalon. „Ismeretlen helyzet ez nekem, hogy ekkora felhajtás van. Fantasztikus érzés, hogy amikor lemegyek a terembe, drukkolnak nekem. Jó tudni, hogy egy-egy nehéz pillanatban gondolhatok majd arra, hányan állnak mögöttem, hányan segítettek abban, hogy egyáltalán eljussak idáig. Ez az első paralimpiám, és szeretném maximálisan megélni minden pillanatát.”

Sokáig úgy volt, hogy Zsófi nem lesz ott Rióban. A tavalyi évet szinte végig gerincsérvvel bajlódva töltötte, feküdt otthon, miközben haladtak a kvalifikációs versenyek, amiken a részvétele múlott. Vagy egyáltalán nem tudott elindulni rajtuk, vagy nem tudott érdemben játszani. Végül felhívták a Paralimpiai Bizottságtól, és azt mondták, ha úgy érzi, hogy képes játszani, finanszíroznak neki még egy versenyt.

„Ez volt a legutolsó esélyem.

Arra gondoltam, ha valamiért megéri megkockáztatnom, hogy romoljon az állapotom, akkor ez a verseny az. Konzultáltam az orvosommal, és hál’ Istennek úgy ítélte meg, megpróbálhatom. Nem vagyok egy „feladós típus”. Gondolkodtam is nemrég, hogy adtam-e fel valaha, valamit az életben, de nem jutott eszembe semmi. Akkor miért pont ezzel tenném, ami ilyen fontos számomra?!”

Ezen a mindent eldöntő Világkupa-versenyen, Costa Ricán élete egyik legjobb formáját hozta. „Aznap sok hónap után először keltem fel úgy, hogy alig várom, hogy játszhassak. Fizikálisan és mentálisan is nagyon megszenvedtem a tavalyi évet, de amikor igazán kellett, minden összeállt. Csodálatos élmény volt átélni, hogy ilyen kritikus helyzetben életem legjobb, legkoncentráltabb játékával tudtam előrukkolni.”

Zsófi ritka genetikai rendellenességgel született, aminek nem tudják az okát. Kicsit sántít, de még így is gyakran csodálkoznak az emberek azon, hogy parasportoló. „Nincs olyan dolog, ami fontos lenne, és ne tudnám csinálni. Persze én is végigmentem azokon a fázisokon, hogy »miért pont én«, »miért pont ez«…”

„De megtanultam együtt élni a helyzettel, és ebben szüleimnek is rengeteget köszönhetek.”

 

Amikor kiskorában megmutatták Zsófinak, melyik óvodába fog járni, egy kisfiú azt mondta: „te nem jöhetsz, mert ide csak azok járhatnak, akik tudnak futni”. „Ekkor elkezdtem iszonyatosan rohanni, pedig még járni is alig tudtam… A gyerekek gyakran bántják azt, aki kicsit más, ami – azt hiszem – abból fakad, hogy sosem láttak ilyet, ezért érthető módon nem tudják, hogyan reagáljanak rá. Nagyon megerősített ez az időszak, valamelyest talán ennek köszönhetem, hogy adott pillanatban nagy fegyelemre vagyok képes, ami a sportban sokat segített. Szerencsére a családom mellett van egy fantasztikus baráti köröm is, akik átsegítettek a nehéz pillanatokon.”

Általános iskolás korában Zsófi nyelvtankönyve igen viseltes állapotban volt. Tanára azt hitte, azért, mert rengeteget tanul belőle. Valójában az volt a pingpongütője. „Apukám tanított játszani, és akkoriban csak egy ütőnk volt” – meséli. A lakótelepen játszottak épp, amikor egy férfi odalépett hozzájuk, és azt tanácsolta, vigyék el a kislányt a mozgássérült-egyesületbe sportolni. Neki azonban valahogy nem tetszett az ötlet. „Sosem jártam még csak külön suliba sem. Aztán mégiscsak lementem megnézni. Volt ott egy "bácsi", két fél kézzel (mint később kiderült, Tauber Zoltán, első paralimpiai bajnokunk – a szerk.). Nemigen akartam meccset játszani ellene, azon gondolkodtam, hogyan tudnám úgy megoldani, hogy ne győzzem le. Nem akartam, hogy rossz legyen neki… Aztán nagyon elvert, engem is, meg mindenkit. Akkor fogalmazódott meg bennem, hogy

ha ezt a sportot kéz nélkül ilyen szinten lehet csinálni, akkor én is megpróbálom.”

(...)

Az eredeti cikk teljes terjedelmében ITT OLVASHATÓ.