Mesekönyv értelmileg akadályozott gyermekeknek

Mesekönyv értelmileg akadályozott gyermekeknek
Megjelenés: 2016.05.20
Kultúra
Forrás: Librarius
Scipiades Erzsébet

A Pető Intézet második emeleti díszterme sok kicsi mankóval, járókerettel, speciális székkel van tele, és olyan kisgyerekekkel, akiknek még jó ideig nagy szükségük lesz a felnőttek segítségére.

A díszteremben ma verseket mondanak. Különös dolog ez, a versmondók nagy részét ugyanis tartani kell, különben testük összecsuklana. Ezért térdel mellettük vagy előttük egy-egy tanárnő, konduktor, fejlesztő pedagógus. Egyik kezükben tartják a mikrofont, a másikkal a kisgyerek karját, hátát vagy derekát támasztják.

Nyár eleje van, a szokatlan meleg miatt a tetőablakokat kinyitják, és a termet pillanatok alatt a nyárfa pihéi lepik el, le-leszállva egy-egy kisgyerekre. A versmondók nagyon igyekeznek. Akinek nem jut eszébe a verssor, vagy akár az egész vers, az újra próbálkozhat; a teremben a türelem végtelen. Akkor sincsen pisszegés, nevetés, amikor Bogi, hihetetlen izgalmában, végig zokogja-kiabálja a verset, holott az csöppet sem szomorú. Vagy amikor az egyik kislányból reszketeg, öregasszony hang szól ki.

A teremben szülők és egyéb felnőttek is ülnek. Egyesek, látva a gyerekek óriási küzdelmét, a könnyeiket nyeldesik. A versmondást hat tagú zsűri értékeli, és a zsűriben egy írónő és egy költő is ül. Mindkettejüknek van köze a Pető Intézethez. Mészöly Ágnes, aki gyerekkönyveket ír, eredetileg konduktor, fejlesztő pedagógus, itt végzett a Pető Intézetben. A zsűri most tanácskozik, végez, van egy kis idő a beszélgetésre, és Mészöly Ágnes azt mondja:

– Sok sérült, idősebb barátom van, akiket mélységesen bosszant a sajnálat. Azt mondják, nincs szükségük sajnálatra, inkább elfogadásra, segítő-kooperációra. Hiszen ha valakit elfogadunk, akkor már nem a sajnálat a fontos, hanem az, hogyan tudjuk a hétköznapjaikat jobbá tenni. Nem, nincs sérült kisgyerek a családomban, nem vagyok érintett. Bölcsésznek felvételiztem, aztán rájöttem, inkább szeretnék valami olyasmit csinálni, aminek láthatóbb eredménye van, gyakorlatibb; így találtam rá a Pető Intézetre. 94-ben végeztem, konduktor lettem, aztán különböző külföldi projektekre, táborokba, iskolákba, kórházakba jártam. Két-három hétre vagy akár hónapokra, a négy gyermekem mellett.

Nálunk ez működőképes modell volt. Segített a család. Amikor a gyerekek még picik voltak, úgy vállaltam konduktori munkát, hogy elmondtam, oké, rendben, de nekem hatalmas pereputtyom van, kettő, három vagy éppen négy gyerek, és a tábort, a munkát csak velük együtt tudom elvállalni. Apukám volt a bébiszitter reggel kilenctől délután háromig, aztán már együtt volt a család. Azt hiszem, a gyerekeim számára is érdekes, izgalmas életforma volt ez. Közben jelentkeztem az esztergomi főiskola kommunikációs szakára, aztán a Magyar Újságírók Országos Szövetségének az újságíró képzésére. Idővel rájöttem, az újságírás nem az én világom, és elkezdtem történeteket írni. Az első mesekönyvem 2006-ban jelent meg, a mostani ünnepi könyvhétre pedig a hetedik, a nyolcadik, és a kilencedik könyvem jelenik meg.

(...)

Az eredeti cikk teljes terjedelmében ITT OLVASHATÓ.
Hírdetés