Lóháton csodákra képesek a sérült gyerekek

Lóháton csodákra képesek a sérült gyerekek
Megjelenés: 2017.04.05
Aktuális
Forrás: Nők Lapja Café
Szalma Erika
Fotó: Révai Sára

A nyolcéves Szecskó Botond halmozottan sérült, de szülei mindent megtesznek azért, hogy javuljon az állapota.

Tudják, hogy akkor fejlődik, ha közben jól érzi magát, ha élvezi azt, amit csinál, ha olyan emberek – és olyan állatok! – között van, akikben megbízik. Ilyen körülményekre talál ő és sok más társa egy vértesboglári lovardában - a Nők Lapja Café írása.

Egy novemberi vasárnap reggel együtt érkezünk Botival Vértesboglárra, a Vérteslovas táborba, ahol minden hét utolsó napján a mozgássérült gyerekeké a karám. Több család is összegyűlik itt ilyenkor, petősök (Boti a Nemzetközi Pető Intézet tanulója) és környékbeliek, a legtöbben Botiék sikereit hallva szeretnék kipróbálni a lehetőséget. „Négy éve járunk ide lovagolni, ezalatt Boti megtanult ülni a lovon” – meséli büszkén Szabó Kata, Boti anyukája. A kisfiú szülés közben beszorult a szülőcsatornába, de a szülés után nem észleltek nála rendellenességet, így csak fél éves korában derült fény arra, hogy maradandóan károsodott az idegrendszere, és már kilenc hónapos volt, amikor fejlesztő mozgásterápiát írtak elő számára.

„Szülőként a legnagyobb sokk szembesülni azzal, hogy a gyereked valószínűleg sosem fog olyan életet élni, mint a többi gyerek.

De nincs más választás, harcolni kell. Megragadni minden lehetőséget, ami a gyerek állapotára jó hatással lehet, még ha csak csekély mértékben is. Már megtanultuk, hogy nagyon lassú a fejlődés, de ha arra gondolok, hogy a fiam kezdetben a hipotónia miatt rongybabaként folyt rá a ló hátára, abszolút reményteljes a helyzet. Persze voltak időszakok, amikor nem haladtunk, de mindig igyekszünk a jót emlegetni, hogy motiváljuk őt és saját magunkat. Az iskolai eredményei például folyamatosan azt bizonyítják, hogy kiemelkedő értelmű gyerek.”

Boti közben a speciális biciklijén komótosan teker befelé a parkolóból. Nagyon otthonosan mozog, vidáman és lelkesen közelít a karámhoz. „A lovas fejlesztés sikerének hamar híre ment a Pető Intézetben, ahová Boti óvodás kora óta jár, nyáron már néhány napos tábort is szerveztünk is, és szeretnénk ebből hagyományt is teremteni, de ehhez elég sok pénz kell.” Kata az évek során igazi aktivistává vált: többek között jótékonysági akciók szervezésével próbál adományokhoz jutni Boti és a többi mozgássérült gyerek életminőségének javítása érdekében. „Önkéntesekkel és egy hattagú szervező csapattal lakóhelyünkön, Csákváron például 2013 óta minden év májusában megszervezzük a Fuss, hogy léphessen! elnevezésű jótékonysági futást. A nevezési díjakból egyik évben egy speciális játszóteret építtettünk a sérült gyerekeknek.”

(...)

A tábor nyitva áll mindenki előtt, aki fejlődni szeretne. Nem terápia folyik itt, hanem, ahogy a program vezetője mondja, élménylovagoltatás sérült gyerekeknek. „Megpróbálunk mindenkinek megoldást találni, mert minden gyerek más, másmilyen problémával. Az a tapasztalat, hogy a lovasterápia általában szigorúbb feltételeket szab, beszűkíti a lehetőségeket. Itt sokkal szabadabbak a gyerekek, a szülők. A családok addig maradnak, amíg akarnak, sokszor kisétálunk együtt a faluba, nyáron meg fürdünk a medencében, mert nagyon fontos, hogy jól érezzék magukat, hogy kialakuljon a bizalom, ami nélkül a fejlődés elképzelhetetlen” – mondja el Winkler László, és elárulja, ő is legalább annyira várja és élvezi ezeket a délelőttöket, mint a gyerekek. „Emlékszem, 18 éves koromban, taxisként találkoztam először sérült emberekkel. Szívesen hívtak, mert sosem éreztettem velük, hogy mások lennének, nem mutattam sajnálatot, csak akkor segítettem, ha kérték. Nyilván elegük volt az örökös szánakozásból, örültek, hogy egyenértékűnek kezelik őket. Hasonló hozzáállással próbálok segíteni a sérült gyerekeknek is, mert csak úgy fejlődhetnek, ha nem akarjuk folyton megmenteni őket, hanem arra késztetni, hogy többet akarjanak. Általában a szülőkkel van a legnehezebb dolgom, akik beleragadnak a megszokott óvó, féltő, segítő szerepbe, ami egyrészt érthető, másrészt muszáj elengedni a gyerekek kezét ahhoz, hogy tovább tudjanak lépni” – magyarázza Laci, aki folyamatosan képzi magát, konduktorokkal, gyógytornászokkal, orvosokkal konzultál, konkrét problémáknak jár utána, ha valamelyik gyerekkel nem haladnak. „A lovakat is magam képzem, csak azokkal az állatokkal dolgozunk vasárnaponként, akikről már biztosan tudjuk, hogy teljesen biztonságosak. Ugyanakkor nemegyszer tapasztaltam már, hogy az állatok érzik, hogy ezekkel a gyerekekkel a hátukon jobban észnél kell lenni. Sosem felejtem, amikor Mákos nevű lovunk mentett meg óvatos mozdulatával egy vak kisgyereket attól, hogy lecsússzon a hátáról. Szóval megbízom a lovaimban. És ami legalább ennyire fontos, a gyerekek is.”

Az eredeti cikk teljes terjedelmében ITT OLVASHATÓ.
Hírdetés