Fesztiválkalandok kerekesszékkel

Fesztiválkalandok kerekesszékkel
Megjelenés: 2016.08.15
Aktuális
Forrás: Nők Lapja Café
Kempf Zita
Fotó: Kálló Péter

VOLT Fesztivál, EFOTT, koncertek… Az izomsorvadás miatt kerekesszékkel mozgó Bence nem az az otthon ülő fajta. Arra viszont idén, a Sziget Fesztiválon nyílt először lehetősége, hogy kint is aludjon, sátorban. Alig várta. Ha ott lehet, még azt se bánja, ha sörrel öntik le…

A Sziget Fesztivál Ability parkjában sorban állnak a fesztiválozók, hogy kipróbálják, hogyan képesek kerekes székkel végigmenni egy hosszú rámpapályán, kosárlabdázni, bekötött szemmel hang alapján tájékozódni egy labirintusban, és hasonlók. Újszerű, tanulságos kihívás, mindenki ki akarja próbálni.

Ha kicsit beljebb megyünk, egy speciális sátortáborba kerülünk. Ez a Sziget akadálymentesített szekciója, itt gyűlnek össze a „mozgik”, ahogyan néhányan öniróniával nevezik magukat. Az itteniek nemcsak próbálgatják a kerekes széket, hanem abban élnek. Ettől eltekintve természetesen ugyanolyanok, mint bármelyik fesztiválozó: jöttek bulizni, koncerteket nézni, sodródni. Többségükben külföldiek, a magyarok között kevesebben vannak olyan vállalkozó szelleműek, akik kimozdulnak a megszokott mindennapokból.

Megtaláltuk a legvagányabbat: Akli Bence hatalmas Sziget- és fesztivál-fan: mi sem természetesebb, mint hogy kint alvós hetijeggyel van itt. Ebben most a „Mozduljunk ki!” kezdeményezés életre hívója, a "Kalandra fel!" szervezet önkéntesei is segítik. De Bencét eddig sem kellett félteni…

Reggeli rutin: Bence fél 9 körül kel – ekkortájt már benéznek hozzá az önkéntesek, fent van-e. Ha igen, jön a napi első segítség: ketten-hárman kellenek hozzá, hogy a srácot átemeljék az ágyból az elektromos székbe. Ez sem mindennapos: matrac helyett ágy a sátorban! Az önkéntesek szerezték, mivel Bence nem tudna a földre lefeküdni, onnan felkelni.

Egy fesztiválhoz illően álmosan araszoló délelőtt után Bence megkéri az egyik önkéntest, hozza ki a kajás zacskót a sátrából. Azt mondja, meleg ételt nem nagyon eszik kint, így spórol. „Anyám tegnap hozott valamit, de leginkább a zsemle” – mondja, de teljesen elégedett ezzel. A kolbászos szendvics után a székét tölti az erre létrehozott elektromos kiállásnál.

„Rossz az aksi, nem bír annyi kilométert, mint kérne” – mondja Bence, akivel előfordult már, hogy leállt a járgány. Akkor „gáz van”, valamennyire működik a kézi hajtás, de nagyon fáradságos megoldás. „Defektet már nem kaphatok, már tömör a gumi” – nyugtat meg.

Bence épp csak tizennyolc múlt, de már rutinos fesztiválozó. Általában maga veszi a jegyet, összespórolja a zsebpénzéből, meg a rokkantsági járadékból. „Volt, hogy anyu jegyére is összedobtuk!” – mondja büszkén. Először fordul elő vele, hogy itt is alszik. Korábban is vágyott rá, de eddig nem volt rá lehetőség. Így édesanyja hozta-vitte naponta, legyen szó VOLT Fesztiválról, EFOTT-ról vagy Szigetről. A VOLT mondjuk, már elég messze esik lakhelyüktől, Óbaroktól, így muszáj volt ott tölteniük az éjszakát. Ez úgy nézett ki, hogy Bence édesanyja és testvére az autóban aludtak, Bence meg az elektromos kocsiban virrasztott mellettük reggelig. Mindezt azért, hogy ott lehessen az Iron Maidenen. Egy percig sem bánja. Általában anyukája is bemegy vele, „szereti a rockot” – mondja Bence, akinek ez volt a legjobb koncertélménye, és még az Ivan and the Parazol, meg a nagy kedvenc, a Tankcsapda. „Ott volt a legjobb, beengedtek a kordon mögé, és a leges-legelső sorból néztem az egész koncertet!”

Nekik, kerekesszékeseknek fontos, hogy ne a küzdőtéren kelljen küzdeniük, mivel ott semmit nem látnak. Már az sokat számít, ha előre engedik őket, de egy fokkal biztonságosabb lenne, ha kordonnal el is különítenének egy részt. Rendkívül jó a Sziget emelvénymegoldása is: a rámpával ellátott szerkezet csak az övék. És bár Bence elmondása szerint a kisebb sátrak nem mindegyike akadálymentes, és ott emelvény sincs, a fesztivál szervezői igyekeznek megkönnyíteni a dolgukat. Jól használható mosdót és zuhanyzót kaptak például, ami sok más rendezvényről nem mondható el. „Talán betesznek egy rokivécét, de aztán annyi” – mondja Bence, és elmagyarázza, hogy ha nincs bent elegendő hely bent, vagy nem lehet kacsát kimosni, akkor ez csak félmegoldás. Azt mondja, szívesen adna tanácsokat a kialakításhoz. Egy ötletet máris mond: „kéne töltőhely a nagyszínpad előtt is, mert mi, kerekes székesek egész nap száguldozunk, milyen jó lenne, ha a koncert alatt tudnánk tölteni a kocsit!”

Mindjárt négy óra, kezdődik az első nagyszínpados koncert, úgyhogy el is indulunk, Bence ott találkozik barátaival. - De jó, elment a kamion! – mondja, mert tegnap csak nagy kerülővel tudott kijutni. Robog előttem, nem könnyű követni, 7-8 km/órával megy. Áramlik szembe velünk a szokásos buliközönség: guminőtől az óriásbanánig jön minden. Utat nyitnak Bencének, aki csak egyszer hajt át kicsit valaki cipőjének a szélén, cserébe az illető megtántorodva leönti sörrel a karját – Bence meg sem lepődik. – Többször előfordult már – vonja meg a vállát.

Az emberek amúgy segítőkészek, kedvesek – mondja –, mindig vannak ketten-hárman, akik megtolják a kocsit, ha elakad. Főleg a külföldiek. „Ők jobban megszokták, hogy vagyunk, több kerekes székest látnak. A magyarok se tehetnek róla, csak sokáig az volt a beidegződés, hogy a fogyatékos ne menjen az utcára. Ez ilyen kirekesztés. De okos embereknél nincs ez” - magyarázza.

Bence próbálja „megfertőzni” fogyatékkal élő kortársait, rábeszélni őket, hogy tartsanak vele, de azt mondja, sokan nem mernek kimozdulni. „Vagy a szülő, vagy maga a gyerek nem akarja, nem értem őket.” Volt már, akit elvitt magával, de azt mondja, nem bírták, „feladták egy nap után”. „Valakit idegesít a tömeg, fél, hogy ráesnek. Engem nem zavar. De nekem mindegy, hogy kerekes székessel, vagy ép emberrel, csak az a lényeg, hogy ne egyedül legyek.”

Odaérünk a nagyszínpad emelvényéhez, a biztonsági ember már ismerősként köszönti Bencét. – Na látod, ezt mondtam – mutat ő a szürke trepnikre, amik sár ellen jók ugyan, de ő csak a szintkülönbséget látja bennük. Ezeken még át kell vergődnünk, de eljutunk a szuper rámpához.

A Bohemian Betyars jön, aztán John Newman, Bastille, Manu Chao… Bence azt mondja, mindet megnézi. Én kicsit kételkedem, de ő kényelmesen elhelyezkedik, és mehet is a buli.

Legközelebb este tizenegy felé látom viszont Bencét, ugyanott. A különbség az, hogy azóta rákerült egy kapucnis pulcsi és egy pokróc. Nagyon lehűlt a levegő, de ő ül tovább a tribünön, nézi a koncerteket, immár hetedik órája… Este vár még rá egy kis „akció”, az önkéntesek segítenek neki a mosdóhasználatnál, fürdésnél és fekvésnél.

Visszatérve a táborba elmeséli, hogy Bicskén „rendes” gimnáziumba jár, nem szegregáltba. „Akikkel ott tanulok, már akkor is ismertek, mikor még tudtam járni.” Kérdezem, hogy az mikor volt. „Nem tudom. Nyolc éve már biztos van. Vagy kilenc…” Duchenne-féle-izomsorvadása van, de a lelkemre köti, hogy amit a neten írnak, azt el ne higgyem. „Olyanokat mondanak, hogy az ilyen betegek fiatalon meghalnak, meg értelmi fogyatékosok, de ez hülyeség.”

Villamosmérnök szeretne lenni, nem tudja még, van-e olyan része annak a szakmának, amit tudna csinálni, de „tuti hogy van”. „Külföldön is egyre kerekesszék-barátabbak a munkahelyek, van benne lehetőség, elég sok” – mondja magabiztosan. Mondom neki, milyen jó, hogy ilyen pozitív. „Néha depressziós vagyok, de mindig elfelejtem egy idő után. Nem hiszem, hogy van olyan kerekes székes, aki nem gondol rá minden nap, hogy milyen lenne járni. Szerintem mindenki azon gondolkozik… Beszéljünk a fesztiválról!" - vált gyorsan.

És beszélünk. Bence mesél, hogy hogyan barátkozott össze a táborukban norvég ésangol sorstársakkal, hogy sikerül magát megértetnie kis angoltudásával. „Száz százalék, hogy maradok a végéig” – mondja elszántan. Most már, hogy van segítsége, édesanyja csak a bejáratig kísérte. És akkor megosztanám veletek kedvenc párbeszédemet, ami köztünk zajlott: - Anyukád izgul, hogy valamelyest mégis csak egyedül vagy kint, ráadásul egész héten? - Nem tudom, nem kérdeztem.

Magyarországon körülbelül 5% a fogyatékossággal élők aránya. A területen dolgozó szakemberek szerint ezek a fiatalok ép társaikhoz képest sokkal elzártabban élnek, keveset járnak kikapcsolódni, és ha mégis, akkor sem jellemző, hogy nem fogyatékos kortársaikkal tennék azt. Ezért indult a Mozduljunk ki! kezdeményezés, melynek célja, hogy a kerekesszékkel élők szakmai segítség mellett, biztonságos módon, de önállóan szórakozhassanak.

De mások is csatlakoznak. A bungee jumpingot üzemeltetők például felajánlották, hogy felviszik Bencét a magasba...

A projekt első állomása a Sziget Fesztivál, ahol Zsolnay Dóra konduktor vezetésével dolgoztak az önkéntesek. „A másik ötletgazdával, Teofilaktu Alexandrával régóta foglalkozunk mozgássérültekkel, magánemberként pedig sokat jártunk fesztiválokra. Feltűnt, hogy alig vannak mozgássérültek. Kiderült, hogy sok fiatal jönne, sőt, esetenként jönnek is, de nem akarják, hogy a szüleiknek, barátaiknak kelljen velük itt is foglalkozni. Ilyen módon a mi segítségünk nemcsak a mozgássérültnek jó, de a családját is mentesíti. Persze ez komoly tanulási folyamat annak, aki megszokta, hogy mondjuk anyukájával él otthon, és nagyrészt a szabadidejét is vele töltötte eddig.

Fontos az is, hogy találkozzanak egymással a kerekesszékben ülő és az ép fiatalok. Különösen jó ez egy ilyen bulin, ahol az emberek befogadóbbak. A Sziget rendezvénynek pedig minden adottsága megvan ehhez. "Minél több fogyatékkal élőt látnak egy fesztiválon, annál fogékonyabbak lesznek az ügyükre a mindennapokban. És ez visszafelé is működik: mondjuk egy szegregált iskolába járó fiatalnak fontos, hogy lássa, nem mindenki ül kerekes székben. Persze van, aki nem szánja rá magát. De más az, ha nem tetszik neki, és azért nem jön ki, és megint más, ha azért nem teszi, mert lehetősége sincs rá.”

Az eredeti cikk teljes terjedelmében ITT OLVASHATÓ.
Hírdetés