Exkluzív interjú Nick Vujiciccsal

Exkluzív interjú Nick Vujiciccsal
Megjelenés: 2016.09.24
Aktuális
Forrás: Life.hu
Botás Enikő
Fotó: Polyák Attila / Origo

Hiába ismeri történetét az egész világ, hiába járt már több mint 61 országban, és tartott motivációs előadásokat milliók előtt, Nick Vujicic egy elképesztően közvetlen ember, aki a Life.hu-nak adott interjút is azzal kezdte, hogy a bemutatkozás után megkérte rá a riportert, adjon neki egy nagy ölelést.

Közvetlenségénél már csak karizmatikus és szuggesztív személyisége volt erőteljesebb: beszéde egyszerűen magával ragadja és beszippantja az embert. 

Nick Vujicic – vagy ahogy gyakran emlegetik, a karok és lábak nélkül született ember – azonban nem volt mindig ilyen önbizalommal és élettel teli. Születésekor derült ki, hogy tetra-amelia szindrómában szenved, azaz végtagok nélkül jött a világra. Állapota megpecsételte egész gyerekkorát. Más volt, mint a többiek, saját bőrén tapasztalta meg, milyen a társai céltáblájaként élni. Az éveken át tartó bántások és gúnyolódások után aztán valami megváltozott benne. Az egykor kigúnyolt kisfiú ma színpadon áll, állam- és kormányfőkkel találkozik, prédikátorként és motivációs trénerként millióknak próbál meg segíteni.

Néhány éve már járt hazánkban, akkor is, és most is a sérült emberek érdekeit képviselő Nem Adom Fel Alapítvány meghívására érkezett. Tegnap, azaz csütörtökön az iskolai bántalmazások és zaklatások elleni küzdelemről beszélt a telt házas Tüskecsarnokban. Nicket az előadás előtt csíptük el egy néhány perces villáminterjú erejéig. 

Mesélj, kérlek, egy kicsit a gyerekkorodról. Milyen volt az iskola, hogyan bántak veled a társaid, és hogyan tudtál kapcsolatot teremteni velük?

Egészen kicsi gyerekkoromban még nem tudatosult bennem, hogy az én életem más, mint a többieké. Persze tudtam, hogy nincs karom és lábam, de nem gondoltam, hogy ez olyan nagy ügy lenne, egészen addig, amíg iskolába nem kezdtem járni. Akkor viszont a többi iskolás csúfolódása hatására elkezdtem magam összehasonlítani másokkal, az eredmény pedig elszomorított, olyannyira, hogy depressziós lettem.

Nehéz volt figyelmen kívül hagyni a többieket, miközben ők folyamatosan azt sulykolták belém, hogy nem vagyok elég jó.

Tudod, abban a korban egy kisgyerek még nem tudja felmérni a saját valódi értékeit, csak arra koncentrálsz, hogy a többiek, a társaid milyenek, hogy néznek ki, és hogy te miért nem vagy olyan. A szüleim természetesen biztattak, bátorítottak, hogy ne legyek olyan félénk, próbáljak meg barátokat szerezni. Azt mondták, hogy csak nézzek bele a másik ember szemébe, és próbáljak meg beszélgetni vele. És amikor megfogadva tanácsukat elkezdtem más gyerekekkel beszélgetni, ők hamar rájöttek, hogy márpedig én is éppen olyan kisgyerek vagyok, mint ők. Amikor pedig valami vicceset meséltem nekik, rögtön jól érezték magukat velem.

De arra is rá kellett jönnöm, hogy valószínűleg nem lehetek mindenkivel jóban, nem lesz minden egyes ember a barátom, de nincs is rá szükségem. Nem kell, hogy minden egyes gyerek a suliból elfogadjon, és hogy mindenki szeressen. Azt kell megértenünk, hogy

csak néhány igazán jó barátra van szükségünk, olyanokra, akik elfogadnak bennünket olyannak, amilyenek vagyunk, és akik bátorítanak, és velünk vannak a bajban is.

Mi volt a legnagyobb fordulópont az életedben? Mi volt az, ami segített elfogadni saját magadat?

Nyolc és tizenkét éves korom között elég kemény időszakon mentem keresztül, tízévesen még egy öngyilkossági kísérletem is volt. 

Esténként sírva imádkoztam azért, hogy nőjenek ki a kezeim és a lábaim.

Aztán egyszer csak tudatosult bennem, hogy igenis van választásom, ez pedig megváltoztatta az egész életem.

Rájöttem, hogy ahelyett, hogy dühös lennék azért, ami nekem nem adatott meg, hálás is lehetek azért, amim van.

Aztán 15 évesen egy újabb fordulópont jött az életemben. Már addig is ismertem Istent, ismertem a mennyország fogalmát, és tudtam, hogy Istennek terve van velem, de még nem értettem igazán, mit is üzen.

Nem értettem, miért hagyta, hogy ennyi fájdalom érjen az életben.

Hogy ha szeret engem, és tényleg létezik, akkor miért nem ad nekem karokat és lábakat?

De aztán 15 évesen elolvastam János evangéliumának 9. fejezetét, amelyben Jézus találkozik egy születése óta vak emberrel. Az embereknek arra a kérdésére, miért született így ez az ember, Jézus azt feleli: azért, hogy nyilvánvalóvá váljanak rajta keresztül Isten tettei. És akkor megértettem, hogy Istennek milyen terve volt azzal, hogy én így születtem. Rájöttem, hogy Istennek kell élnem, hogy segítenem kell az embereknek, hogy mindenkinek elmondhassam, hogy a mennyország igenis létezik. És ha van mennyország, akkor minden, amit a földi életben birtokolunk, a pénz, az anyagiak, de még a test is, amiben élünk, valójában nem számít semmit.

Az egyetlen, ami fontos, az a lelkünk. 

Ezért kértem Istent, hogy segítsen lelkiekben összeszednem magam, hogy én is segíthessek másoknak. Ez lett az az életcél, a misszió, amiért élek.

Kik voltak, akik mindeközben melletted álltak, kik segítettek és segítenek az utadon?

Isten nagyszerű szülőket adott nekem, akik mindig kiálltak mellettem, és bátorítottak, és akik elültették bennem a hit magvait. Mindig azt mondták, hogy ne törődjek a kudarcokkal, ne féljek új dolgokat kipróbálni, olyanokat, amikről senki nem gondolná, hogy sikeres lehetek bennük. Mellettük pedig Isten az én valódi vigaszom és örömöm, Isten áldása kísér végig az utamon. De persze nem hagyhatom ki a csodálatos feleségemet sem, aki a legelképesztőbb nő, akivel valaha is találkoztam.

Ha jól tudom, ma már két kisfiú boldog apukája vagy. Mit szeretnél majd átadni nekik, és mit fogsz majd nekik mesélni az életedről?

Úgy gondolom, hogy a legfontosabb az őszinteség velük szemben. Bár most még túl kicsik ahhoz, hogy megértsék, hogy az apjuknak nincsenek végtagjai. Ha elég idősek lesznek, nagyon sokat fogok velük beszélgetni, és azt szeretném, hogy megismerjék az egész világot, magammal akarom őket vinni a Föld minden tájára, megmutatni nekik, milyen az élet. Meg szeretném nekik tanítani, mit jelent az emberség, a türelem, a remény.

A hamarosan kezdődő előadásodon az iskolai bántalmazások és zaklatások elleni küzdelemről fogsz beszélni. Mit tudnál tanácsolni azoknak a gyerekeknek, akiket zaklatnak a társaik, és mit mondanál azoknak, akik másokat bántanak?

Amikor iskolákban tartok előadásokat, azt próbálom megértetni a gyerekekkel, hogy a rosszindulatú pletykák, a csúfolódások és a mások feletti ítélkezés, amiktől ők jobbnak érzik magukat másoknál, valójában semmit nem számítanak.

Senki sem értékesebb és fontosabb a másiknál, és senki sem kevésbé értékes.

Ez egy nagyon fontos dolog. Ezeken az előadásokon mindig végzek egyfajta anonim felmérést, magyarán megkérem a diákokat, hogy miközben mindenki lehajtja a fejét, az általam feltett kérdésekre válaszoljanak feltartott kézzel. Meg szoktam kérdezni, hogy ki az, aki már gondolkozott öngyilkosságon, hogy volt-e, aki meg is próbált már öngyilkos lenni, hogy ki az, akit zaklattak már az iskolában, és kit bántalmaznak a szülei. Az eredményt, tehát azt, hogy hányan tették fel a kezüket, mindig megosztom utána velük. Ez segíteni szokott abban, hogy azokat a diákokat, akik zaklatnak másokat, kicsit észhez térítsem. Ha megtudják, hogy a társaik közül hatan vagy heten már bizony foglalkoztak az öngyilkosság gondolatával, vagy akár próbálkoztak is vele az őket ért iskolai zaklatások miatt, akkor annak egyfajta elrettentő erőként kell hatnia rájuk, hogy soha többé ne bántsanak másokat, hiszen az akár a másik életébe is kerülhet.

Hogy mit mondanék azoknak a gyerekeknek, akik másokat piszkálnak? Azt, hogy ha nem tudsz semmi szépet vagy jót mondani a másiknak, akkor inkább ne mondj semmit.

Nem arra kérem a gyerekeket, hogy mindenkivel legyenek jóban, és mindenkivel legyenek barátok, mert ez lehetetlen lenne, csak azt, hogy ne kezeljék a másikat ellenségként.

Hogy soha ne legyenek ők az okai annak, hogy egy másik ember feladja az életét.

Azoknak a gyerekeknek pedig, akiket piszkálnak, azt üzenem, hogy tudniuk kell, hogy ez az állapot

nem fog örökké tartani.

Azok, akik zaklatják őket, nem lesznek egy életen át mellettük, ez csak egy átmeneti helyzet. De a zaklatás sajnos már nem csak az iskola falai között zajlik, megtörténhet bárhol, már akár interneten keresztül is. Azonban erősnek kell lenni, mindenkinek ösztönöznie kell saját magát, nem pedig elkeseredni. Nem szabad, hogy a fejükben csak a negatív dolgokat ismételgessék, el kell engedni ezeket a bántásokat, arra kell koncentrálniuk, amit kaptak az élettől. Tudniuk kell, hogy úgy csodálatosak, ahogy vannak. 

Sokan nem hiszik el magukról, hogy ők is lehetnek hősök. Pedig olyan kevésen múlik, csak egy jó szó, egy mosoly kell hozzá. Ha csak egyvalakin segítesz, már attól sokkal jobb hely lesz a világ.