Autizmus felnőttkorban

Autizmus felnőttkorban
Megjelenés: 2017.02.21
Aktuális
Forrás: Nők Lapja Café
Bakóczy Szilvia
Fotó: Kováts Dani

Az utóbbi néhány évtizedben már sokat lehet olvasni az autizmusról, a tünetcsoport által érintettekről. Jellemzően gyerekekről. Mi most ezzel a kívülálló szemléletmóddal szeretnénk szakítani, amikor nem az autista emberről, hanem vele beszélünk.

Felnőtt érintetteket ugyanis ritkán kérdeznek arról, hogy hogyan érzik magukat a bőrükben, és milyen a viszonyuk velünk, „másokkal”.

Demeter harminc éves, nyolc éve dolgozik egy vállalat titkárságán. Magát röviden így jellemzi: „középsúlyos autista, akinek egy kicsit többet kell küzdenie az átlagnál, de ez nem különösebben zavar. Én így vagyok boldog ember!”

Demeter a szüleivel és testvéreivel él Budapesten. Hetente három napot dolgozik a Concorde Értékpapír Zrt.-nél. Szabadidejében segít a házimunkában, bevásárol, főz, takarít. Egyedül is jól érzi magát, másokkal is szívesen találkozik. Sok barátja van, időnként egy klubba is eljár. Szeret beszélgetni, szimulátoros és főzős játékokat játszani, és olvasni. Apropó, olvasás. Minden könyvet sokszor elolvas, a legutóbbi arról szólt, hogyan jósolják meg az állatok az időjárást.

(...)

Azzal, hogy mit jelent az autizmus, nagyon is tisztában van: „Amit összemorzsáztam erről, az a következő. Ez egy idegi eredetű zavar, három fokozata van. Én középsúlyos autista vagyok, ez azt jelenti, hogy hirtelen be tudok gurulni. Ilyenkor őrjöngök, csapkodok, szidom magam. Szerencsére ez nem sűrűn tör ki belőlem. Csak azért, mert nem sikerül elsőre valami, például nem kezdek el tombolni. Mondok egy példát. Előfordul, hogy egy másik típusú busz jön a megszokott helyett. Nem jó, gondolom, de azért felszállok rá. Vagy nem az a napi menü, amire számítottam? Jó, akkor legyen egy zónaadag, most akkor ez van.

A legtöbb középsúlyos autistának rugalmatlan a gondolkodása, én valahogy megtanultam alkalmazkodni.

Normális, boldog életet élek, problémáim elsősorban a kommunikációval akadnak. Néha félreértik, amit mondok, mert nem mindig tudom jól megfogalmazni a mondandómat. A gondolataim gyakran előrébb járnak, mint a szavaim. Olykor ugranak is egyet-egyet. Nehéz őket utolérni, ettől néha elvesztem a türelmem.”

Demeter szerint az autizmusa ellenére a kapcsolataiban nincsen semmi zavar. Pedig időnként elfelejti felvenni a szemkontaktust, ami másoknak szokatlan. Pontosabban nem is igen veszi fel. „Zavarba jövök tőle – mondja. – De ettől még szeretem az embereket a környezetemben! Igaz, gyakran vagyok magányos farkas a munkahelyemen, de sokszor előfordul az is, hogy együtt eszünk a többiekkel.” 

(...)

„Szerintem az elfogadás a lényeg. Mert a legfontosabb dolgokban ugyanolyan vagyok, mint bárki más”

– hangsúlyozza egy kis gondolkodás után, majd hozzáteszi, hogy valaki persze eléggé elutasító, de ez nem az ő hibája, csak épp „nincs felkészítve rá”.

„Mennyire fontos a napirend, az egyes programok sorrendje az életedben?” – kérdezem, mivel szent meggyőződésem, hogy az autista emberek számára ezeknek különös jelentőségük van. Kiderül, hogy Demeter esetében is vannak bizonyos sarokkövek, mint az ébredés ideje, a rádió bekapcsolása reggelente, vagy a megszokott útvonalhoz való ragaszkodás, de ezek eléggé hasonlóak azokhoz a rutinokhoz, melyek szerint a legtöbben mi magunk is élünk. Amit bizonyosan rosszul visel, az az, ha hátráltatják, mert utál elkésni. Erre mondjuk évek óta nem is volt példa. Hogy bebiztosítsa magát, általában a villamost választja, mert az „sokkal, sokkal kiszámíthatóbb”.

A munkahelyén Demeter kedden, szerdán és pénteken dolgozik. A feladatköre dokumentumok rendszerezéséből és adatok rögzítéséből áll. „Szereted?” – kérdezem. „Nagyon! – vágja rá azonnal. – Mindenki nagyon kedves, elfogadó. Teljesen biztos, hogy ebben a főnökömnek is nagy szerepe van. Ő egyébként olyan, mint egy szülő. A légkör családias, jó érzés, hogy megszerettek. Előfordul, hogy hiányolnak, amikor nem vagyok bent. Pedig ilyenkor általában csak szabadságon vagyok!” – mondja, és nagyon jót mulat a történeten. 

Kérdezem, miben érzi ügyesnek magát, azonnal a dátumokat említi. Demeter ugyanis napra pontosan emlékszik élete összes fontos napjára. 2009. április 15-én írta alá a szerződést a Concorddal, mondja, de már március 18-án jött egy sms, hogy mehet egy próbanapra.

„Az, hogy végleges munkavállaló lehetek, április 2-án dőlt el. Azt is tudom, hogy melyik milyen napra esett. A jogosítványomat 2003. március 24-én szereztem”

– teszi hozzá, és látszik rajta, hogy még nagyon sokáig tudná sorolni a számára fontos dátumokat.

A jövővel kapcsolatban Demeter számára a munka az első. Jelenleg is ez a legfontosabb, ezt többször hangsúlyozza a beszélgetésünk során. A családalapításról éppen ezért ezt mondja: „Nem tudom, hogy lesz-e saját gyerekem. A körülményektől függ. Nem feltétlenül. Számomra a munka megléte az elsőrendű. Ha lehet, innen megyek nyugdíjba. Azt hiszem, ez a japánoknál szokás. Ami engem illet, egészen biztos, hogy én japán típusú karrierre vágyom!”

Az eredeti cikk teljes terjedelmében ITT OLVASHATÓ.
Hírdetés