Egy egész város vigyáz a világ első autista férfijára már 80 éve

Egy egész város vigyáz a világ első autista férfijára már 80 éve
Megjelenés: 2016.12.10
Aktuális
Forrás: Nők Lapja Café
Kun Gabi

A kis Donaldot nem igazán érdekelték az emberek, a szülei végül orvosi javaslatra intézetbe vitték, és annak ellenére, hogy azt javasolták nekik, hogy felejtsék el örökre a fiúkat, ők inkább mégis foglalkoztak vele. Donald ma már 83 éves, és ma is a szülővárosában él, ahol mindenki ismeri, és senki sem engedné, hogy bántsák.

Donald Grey Triplett a Mississippi állambeli Forestben, 1933-ban született Beamon és Mary Triplett, ügyvéd és tanár házaspár gyermekeként. Donald mélységesen zárkózott gyerek volt, aki sosem figyelt fel édesanyja mosolyára és nem reagált a hangjára, viszont úgy tűnt, hogy fokozatosan felépített magának egy saját kis világot, aminek megvolt a logikája, és a maga különleges angol nyelvváltozata.

Donald képes volt a beszédre, és tudott szavakat utánozni is, de a mimika felülírta a szavak jelentését számára.

Legtöbbször egyszerűen csak visszhangszerűen elismételte azokat a szavakat, amiket hallott másoktól. Egy ideig például előszeretettel ismételgette a végtelenségig a „trombitafolyondár” és a „krizantém” szavakat, illetve a „Oda lehetne tenni egy vesszőt” kifejezést.

Szülei megpróbálták áttörni a páncélját, de nem jártak sikerrel. Donald nem érdeklődött más gyerekek iránt, akiket játszani hívtak át, és akkor sem nézett fel, mikor egy teljes díszbe öltözött Mikulás meglepetést hozott neki. És mégis, tudták, hogy hallja, ami körülötte zajlik, ahogy azt is, hogy intelligens. Két és fél éves korában, karácsonykor vissza tudta énekelni azokat a karácsonyi dalokat, amiket addig csak egyetlenegyszer hallott az anyjától, méghozzá tökéletesen. Elképesztő memóriája volt, amellyel könnyedén visszarendezte azokat a drótra felfűzött gyöngyöket eredeti sorrendjükbe, amelyeket apja véletlenszerűen összekevert.

De még ezek az intellektuális készségek sem védték meg attól, hogy intézetbe kerüljön. Ez volt az orvosok utasítása. Ez várt akkoriban azokra a gyerekekre, akik annyira eltértek a „normálistól”, mint Donald.

A szülőknek azt tanácsolták, mint akkoriban mindig: felejtsék el a gyereket, és éljék tovább az életüket.

1937 közepén Beamon és Mary beadták a derekukat. Donald hároméves volt, mikor intézetbe került, de szülei nem tudták elfelejteni. Havonta látogatták, és valószínűleg minden alkalommal azon vitáztak a hazavezető hosszú úton, vajon nem az lenne-e a helyes megoldás, ha egyik látogatásuk alkalmával egyszerűen hazavinnék magukkal Donaldot.

1938 év végén végül így is tettek. És ekkor keresték fel először Donalddal dr. Kannert Baltimore-ban. Kanner először nem tudta, mit tegyen. Nem tudta, melyik pszichiátriai kategóriába illik bele Donald, mert egyetlen általa ismert kategória sem felelt meg az állapotának. Aztán jó néhány találkozó és több, Donaldhoz hasonlóan a kategóriákat átfedő tüneteket produkáló gyerekkel való ismeretség után, Kanner publikálta úttörő tanulmányát, melyben megalapozta az új diagnózis szempontjait. Innen kezdve bontakozik ki az autizmus azóta évtizedeket átölelő, változatos és drámai epizódokkal, bizarr fordulatokkal tarkított története. A kis Donald azonban nem vett részt ebben. Ehelyett a baltimore-i kitérő után visszatért Mississippibe, és ott élte le életét észrevétlenül.

Vagyis nem egészen észrevétlenül. Donald ma is él és virul, 82 évesen is jó egészségnek örvend. Élete nem szűkölködött a fordulatokban. A saját házában él, abban a házban, amiben született, és abban a közösségben, ahol mindenki ismeri. Barátai rendszeresen látogatják egy Cadillackel, amellyel kocsikázni járnak, és van hobbija is, amit igyekszik napi szinten művelni, a golf. Már amikor nem másik hobbijának, az utazásnak hódol éppen. Donald már megjárta az összes államot, és néhány tucat külföldi országba is ellátogatott. Van egy szekrénye is, tele azokkal az albumokkal, amelyekben az utazásai során készült fotók láthatók.

Donald a tökéletesen elégedett nyugdíjas mintapéldánya – végül nem egy intézményben élte le az egész életét, ahol biztosan tönkrement volna, és esélye sem lett volna élete során ilyen kalandokra.

Ez pedig édesanyjának köszönhető. Aki azon felül, hogy végül elérte, hogy hazavihesse kisfiát, fáradhatatlanul dolgozott azon, hogy fia kapcsolatot teremtsen az őt körülvevő világgal, hogy megtanítsa rendesen beszélni anyanyelvén és arra, hogyan lássa el magát. Jó munkát végzett, hiszen Donald tinédzser korában rendes középiskolába járhatott, majd egyetemet is végzett francia és matematika szakon.

Persze ezek az eredmények Donaldot is dicsérik. Hiszen veleszületett intelligenciája és tanulási képessége is kellettek ahhoz, hogy kihozza magából a legtöbbet. De van még más meglepő dolog is, ha Forestbe látogatunk – és emiatt érdemelne meg Donald egy saját mozifilmet. Maga a város is hatalmas szerepet játszik abban, hogy Donald ennyire jól megállta a helyét az életben – a Mississippi állambeli Forest mintegy 3000 lakosa ugyanis valószínűleg nem tudatosan, de nagyon is tisztán döntött arról, hogyan fognak hozzáállni a furcsa kisfiúhoz, aki köztük cseperedett férfivé. Döntésük röviden annyi volt, hogy elfogadták, úgy tekintettek rá, mint aki közéjük tartozik, és ha kellett, meg is védték.

Amikor először látogattak Forestbe idegenek Donald felől érdeklődni, többen felhívták figyelmüket arra, hogy leellenőrzik, kik ők, és ha bántani merik Donaldot, velük gyűlik meg a bajuk. Ez pedig ékesen árulkodik arról, hogy tekintenek Donaldra.

Hogy Donaldot mennyire elfogadja a közösség, arra jó példa Donald iskolai évkönyve, amely tele van kézzel írt üzenetekkel osztálytársaitól. Az üzenetek szerint Donald remek barát, néhány lány egyenesen édesnek tartotta.

Donald iskoláskorában imádott egy számokkal kapcsolatos játékot, ami miatt egyesek egyenesen zseninek tartották. Donald egyik egyetemi társa, aki ma felszentelt lelkész, igyekezett megtanítani a fiút úszni is a közeli folyóban. Bár ebben nem jártak sikerrel, később arra igyekezett megtanítani Donaldot, hogyan beszélhet sokkal gördülékenyebben, de sajnos itt sem járt több eredménnyel.

Ennek az az oka, hogy Donald természetesen ma is autista. Állapota nem változott. Bár fokozatosan egyre több, az autizmus okozta határt lépett át, még ma is vannak olyan rögeszméi, amikhez foggal-körömmel ragaszkodik, és ma is kissé mechanikus a beszéde, a beszélgetések során pedig egy-két kör udvarias szóváltáson túl nem hajlandó tovább menni. Mindezek ellenére személyisége teljesen kiforrott, jó vele együtt lenni, és képes barátkozni is.

Donald történetének tanulsága az, hogy a szülők ne felejtsék el, amikor meghallják első alkalommal gyermekük autista diagnózisát: semmi sincs kőbe vésve. Minden autista kisgyerek egyedülálló képességekkel rendelkezik, fejlődésre és tanulásra képes, akárcsak Donald, aki bár a legtöbb emberhez képest később ért el bizonyos fejlődési mérföldköveket, de sikerült neki. Például közel a harminchoz, de megtanult vezetni, és a mai napig rendszeresen vezet.

Ez aztán a tökéletes befejezés, igaz? Ha egyszer film készül Donald életéből, akkor talán a stáblistában ott lesz egy mondat, ami így szól: „A film készítői köszönik a Mississippi állambeli Forest városának, hogy ez a történet létrejöhetett.” Mégpedig azzal, hogy helyesen álltak hozzá Donaldhoz.

Az eredeti cikk teljes terjedelmében ITT OLVASHATÓ.
Hírdetés